Botka László miniszterelnök-jelöltségének híre néhány napig azzal a reménnyel kecsegtette a baloldali, liberális kormányváltást kívánó szavazókat, hogy a széttartó tárgyalási folyamatok olyan új mederbe kerülhetnek, ami lezárja a „hogyan induljunk” kérdést és sikerül elkerülni a 2014-es választás előtti egyeztetési káoszt. Az elmúlt hetek erre alaposan rácáfoltak, ugyanakkor a törésvonalak talán a korábbinál jobban, egyértelműbben látszódnak, ebben az értelemben Botka személye és indulási feltételei – mint a legnagyobb ellenzéki párt jelöltje, álláspontja – viszonyítási pont lehet a baloldali ellenzéki viták értelmezésekor.
Az együttműködési forgatókönyveknek a felszínen két fő kérdése van: a listaállítás külön vagy együtt történjen, illetve az egyéni választókerületekben induló egyetlen ellenzéki jelöltet milyen metódus szerint válasszák ki. Az álláspontok alapján e két szempont mintha független lenne egymástól, és szabadon kombinálható lenne: az előválasztás mellett kiálló pártok közül van, aki a résztvevő szervezetek által állított közös listát preferálja, mások viszont önálló, saját listán mérettetnék meg magukat.
A különböző megoldások közös pontja, hogy mindenki úgy véli, az általa javasolt indulási forma garantálja a legszélesebb, legjobban támogatott összefogást. A legnagyobb nehézség ugyanakkor éppen abból fakad, hogy
A 2014-es választási év különböző együttműködési formái, illetve a választási rendszer működéséből két dolgot állíthatunk: egyrészt az országgyűlési választáson indult ötpárti „közös” lista és az önkormányzati választáson látott, helyben eldöntött, de alapvetően koordinált indulás egyaránt működött, azonban egyik sem bővítette a szavazótábort. Lényeges tanulsággal szolgált ugyanakkor a kettő közötti Európai Parlamenti választás: listás jellegéből adódóan itt nem volt összefogási kényszer, így az ellenzéki pártok önállóan indulhattak – ez volt az egyetlen alkalom, amikor a baloldali-liberális pártok valamilyen viszonyítási pontot kaptak támogatottsági arányukról, ami viszont az EP-választás alacsony részvételi arányából fakadóan is, jelentősen eltért a közvélemény-kutatási adatoktól.
Még fontosabb, hogy az EP-eredmények és a 2014-es parlamentbe került ellenzéki képviselők aránya között is drámai az eltérés: a májusi választáson az MSZP 11, a DK 9,75, míg az Együtt-PM 7,25 százalékot szerzett, míg az áprilisi választás eredményeképp a szocialisták 29, a DK és az Együtt és a PM közösen egyaránt 4-4 képviselőt küldhetett az országgyűlésbe. A parlamenti arányok annak a hosszú tárgyalási folyamatnak az eredménye, amit annak lezárásakor a felek elfogadtak, ám a kisebb pártokban a mai napig élénken él az érzés, hogy rosszul jártak azzal.
Mindennek a mostani tárgyalási folyamatokra nézve egy fundamentális következménye van: akármilyen módon áll össze a közös indulás forgatókönyve, kikerülhetetlen kérdés
Másképp megfogalmazva: az indulás részleteinek kidolgozása nem lehetséges anélkül, hogy a résztvevők tudnák és elfogadnák, kinek mekkora a támogatottsága. Ha például az Együtt elfogadja, hogy minden egyéni választókerületben csak egy ellenzéki jelölt álljon, viszont külön listán akar indulni, az azzal a feltételezéssel él, hogy e párt huszonhét EVK-ben akarja a kizárólagos jelöltet adni (ez a feltétele az országos listaállítással). Ez a 106 körzet mintegy negyede, ami azzal a ki nem mondott feltételezéssel jár együtt, hogy e párt az ellenzéki szavazatok közel negyedével bír – ezt azonban a jelenlegi közvélemény-kutatási adatok nem támasztják alá.
Külön bonyolítja a helyzetet, hogy az egyéni választókerületek esélyességi szempontból jelentősen különböznek: egyrészt vannak nyerhető és kevésbé nyerhető körzetek, másrészt a nem nyerhető kerületekből összegyűjthető töredékszavazatok száma is jelentősen eltér. A tárgyalási folyamatok ezektől a választókerületi sajátosságoktól és a választási rendszer elemeitől nem tudnak függetlenek lenni.
Éppen ezért az ellenzéki tárgyalások valódi, „nulladik” kérdése nem az együttműködés módja és formája, hanem a pártok támogatottságának és szavazatszerző képességének felmérése és elfogadása. Erre számos eszköz is szóba jöhet: felmérhető előválasztáson, el lehet fogadni a közvélemény-kutatási adatokat, de akár eldőlhet ismét tárgyalásos formában is. Korántsem biztos azonban, hogy e három módszer ugyanarra az eredményre jutna: éppen ezért nincs megegyezés a pártok között abban, melyiket alkalmazzák. Különösen úgy, hogy a pártokra nézve e kiválasztási formák nem semlegesek. A tárgyalásokon a nagyobb pártok, amelyeknek önálló indulásához nem fér kétség, előnyben vannak a kisebbekhez képest. Az előválasztáson a jól mobilizáló, aktív, politika iránt érdeklődő szavazókkal bíró pártok tudnak relatíve nagyobbnak látszani. A reálpolitikai térben nincs olyan, hogy párt és személyi szempontokon túli politizálás,
A „legjobb jelöltek” kiválasztása nem tud független lenni a támogató szervezetek lehetőségeitől és érdekeitől.
Éppen ezért az ellenzéki tárgyalások nem azzal fognak túljutni a holtponton, ha eldől, Botka László vezeti-e a közös listát vagy hogy Gyurcsány Ferenc rajta lesz-e, hanem akkor, ha a résztvevők egyezségre jutnak abban,
Ez mindenképp meg fog történni: ha a fenti három módszer közül egyik sem lesz elfogadható, akkor legkésőbb a 2018-as választáson, teljes külön indulással – ez azonban garancia arra, hogy az ellenzéki frakciók és parlamenten kívül maradt pártok erősorrendjét látjuk majd.
