Hétfő délutánonként ötven fogyatékossággal élő gyűlik össze a Bálint Házban, hogy két szenvedélyüknek, a mozgásnak és az alkotásnak hódoljanak.
A foglalkozások ötletgazdája az intézmény munkatársai, Berényi Péter, Szendy Barbara és Csató Zsuzsa. Tíz évvel ezelőtt kezdtek táncot tanítani fogyatékkal élőknek, három éve pedig Barbara kézműves foglalkozást is tart nekik. Kezdeményezésük hiánypótló, mivel ezeknek az embereknek nincs sok lehetőségük szórakozni járni. Többen egy csömöri otthonból utaznak a fővárosba, hogy részt vehessenek az órákon, mások egy újpesti szeretetotthonból érkeznek, megint mások pedig munkából jönnek. A legtöbben Down-szindrómások, de akadnak köztük autisták és egy látássérült is – Barbara viszont nem akarja őket címkékkel ellátni.
Senkit sem a betegsége alapján határozunk meg. Ha új ember csatlakozik hozzánk, nem kérdezzük meg tőle, mi a problémája, egyszerűen csak szeretettel fogadjuk. Ezért is szeretnek ennyire ide járni.
A korosztály vegyes: a legfiatalabb tizennégy, a legidősebb csoporttag hetven éves múlt. A legtöbben dolgoznak, Tímea egy rehabilitációs intézmény munkatársa, mellette zenekarával koncertezik, Anikó pedig kertészként keresi a kenyerét. Munkája miatt gyakran fáradt, ezért a kézműves foglalkozásokat jobban kedveli, mint a táncot, de utóbbit sem hagyná ki, mert minden alkalommal különleges koreográfiát sajátíthatnak el.
Sokan csak a fogyatékost látják bennünk. De amikor táncolunk, meg tudjuk ezeknek az embereknek mutatni, mire is vagyunk képesek.
Mikor mindenki megérkezett, kezdetét veszi a kézműves foglalkozás. Általában rajzolni, színezni, ragasztani szoktak, Barbara igyekszik olyan feladatokkal előrukkolni, amik nem jelentenek a résztvevőknek nehézséget. Rövid idő alatt befejezik a festést és beszélgetni, mozgolódni kezdenek:
A táncfoglalkozásokra eleinte húszan jártak, mára a csapat létszáma eléri az ötvenet, gyakran még a szülők is beállnak közéjük táncolni, ahogyan tették azt ezúttal is.
A srácok számára a hétfői táncóra jelenti az összes mozgást, amit végeznek a héten. De egyáltalán nem érzik kényszernek, hanem hatalmas örömmel csinálják. Gyakran még dalra is fakadnak. Egyfajta terápia ez számukra
– mondja Ország József, aki több éve tanítja nekik a lépéseket.
A 24 éves Viktornak különösen jó a mozgása. Oxigénhiánnyal született, ám teljesen önálló, egy nonprofit egyesületnél dolgozik, ahol készségfejlesztő játékokat készít – és imád táncolni. Kriszti szintén vígan ropja, pedig autizmusa és hallási túlérzékenysége miatt nehezen visel bizonyos zajokat, a zenét azonban láthatóan élvezi.
Az egyik Down-szindrómás lány már az egyik színház tagja, páran pedig tévéfellépésekkel, kisebb epizódszerepekkel büszkélkedhetnek, de a többség nem akar magasabbra törni. Első nyilvános fellépésükre viszont lelkesen készültek, egyáltalán nem voltak idegesek a színpadon, az élmény pedig napokig téma volt köztük, és a közönség körében is sikert arattak, József tervezi is a folytatást.
Barbara szerint az emberek tartanak a fogyatékkal élőktől, nem tudják, hogyan illő feléjük közelíteni, pedig, mint mondja, „hatalmas szívük van.” Ezt bizonyítja Martin története is. A fiúnak autizmusa miatt nehézséget jelentett a beilleszkedés: míg iskolába járt, nem fogadták el, és ő sem mert nyitni mások felé. Egyetlen beszélgetőpartnere pár papírfigura volt, akiket csak majomtársaknak hív. Nagymamája szerette volna, ha hús-vér barátokat talál.
Hiányzott számára egy társaság, ahol feloldódhat. Itt ez sikerült, befogadták, és nagyon megkedvelték. Martinra pedig azóta rá sem ismerni: pár hét alatt teljesen kicserélődött.
Fekete Fanni
