A világ minden tájáról özönlöttek a rajzok a Beteg gyermekek nemzetközi rajz- és festménykiállítására, aminek idén Magyarország adott otthont. Összesen 1200 kép érkezett be, a legjobbak a Semmelweis Egyetem Elméleti Tömbjének aulájában kaptak helyet. Itt zajlott a megnyitó, egyben a díjátadó is pénteken – volt, aki Romániából, míg más egyenesen Hong Kongból érkezett, hogy átvegye a kitüntetést.
Lehet, hogy nem minden képnek van esztétikai értéke, de komoly üzenetet hordoznak: tükrözik, ami gyerekek lelkében zajlik
– mondta beszédében Rosivall László, a Semmelweis Egyetem professzora, aki mellett Madarássy István ötvös-szobrász, valamint a Teheráni Orvosi Egyetem professzora, Nima Rezaei és az Avicenna International College alapítója, Shahrokh MirzaHosseini is részt vett a megnyitón.
A pályázókban közös, hogy vagy krónikus betegek, vagy életükben legalább már egyszer részesültek kórházi kezelésben. A 9 éves, Hong Kong-i Helen Xei-t például daganatos betegséggel kezelték.
Egy egészség-angyalt rajzoltam, aki egészség-esernyőket osztogat a kórházban, hogy mindenki meggyógyulhasson
– magyarázza a kislány (a rajz a cikkben lejjebb látható).
Mit üzennek a képek?
Gergev Gyurgyinka onkopszichológus hivatása, hogy végigkísérje a gyerekeket az előttük álló nehéz időszakon. Van, akinek abban segít, hogy mihamarabb letegye a rossz élményeket, míg másokat a búcsúra készít fel.
Gergev elmondja, a rajznak kettős szerepe van a terápiában: egyfelől arra szolgál, hogy életélményeinket feldolgozzuk, másfelől így meg is oszthatjuk őket másokkal. Az érzelmi emlékek nem mindig magyarázhatóak el szavakkal, különösen a legkisebbek esetében. Segít, hogy a gyerekek legtöbbször nem koncepció alapján dolgoznak, “csak úgy” elkezdenek rajzolni. Ilyenkor sok élmény, érzelem jön felszínre, ezek vezetik a kezüket.
Azt látom általa, hogyan kapcsolódik a gyerek a világhoz, így tudom megközelíteni. A rajzok üzennek a gyerekek vágyairól, hiedelmeiről, világgal való tapasztalatairól. A mi feladatunk visszaüzenni, akkor fogják biztonságban érezni magukat.
Van, hogy csak játszunk, nem rajzolunk. Van, hogy a beteg spontán rajzolni kezd, és olyan is van, hogy én kérem. Érezni kell, ha nem készült fel rá, hogy szavakban is megfogalmazza az élményeit. Ilyenkor még nem beszélem meg velük a rajzok tartalmát
– mondja a pszichológus, aki segít értelmezni, milyen érzések jelennek meg a kiállítás egy-egy darabján. Elsőként épp Helen angyalos képe ragadja meg:
A kép távoli perspektívából tekint mindenre, és megjelenik rajta a közösségvállalás gondolata. A kislány láthatóan már feldolgozta az élményt. Itt már nem ő a beteg, hanem ő az, aki tapasztalatából adódóan segíteni tud. Ez egy komoly úton végigment gyerek okos, tapasztalt, bölcs üzenete felénk
– mondja Gergev.
A rajzok többsége ugyanakkor egészen más hangulatú. Sok készült közülük akut fázisban, akkor, amikor a gyerek leginkább küzdött a betegséggel.
Ilyenkor üzennek a félelmeikről, amiket nem tudnak elmondani. Megváltozik a testképük, a kontroll a testük felett, megváltozik a környezetük, és fellép a halálfélelem is. A szülő is szorong. Az a dolgunk, hogy megtaláljuk, hogyan csökkentsük a szorongást, akkor könnyebben lehet őket visszailleszteni a társadalomba.
Feltűnő az is, hogy bizonyos képeken kórházi jeleneteket láthatunk, míg máshol jobban elvonatkoztatnak az alkotók. Gergev szerint ez életkorfüggő is, a 6-8 évesek például sokkal inkább konkrétumokban gondolkodnak, mint idősebb társaik. Ugyakkor
aki szorong, hajlamosabb konkretizálni, nem engedi szabadjára a fantáziáját, kevesebb a szimbólum, a jelkép. Ilyenkor feladatunk a szorongás oldása, a fantázia felé terelés, ami többnyire nem egy ülés alatt történik meg.
Jó példa a 12 éves indiai kislány rajza:
Az első, ami eszünkbe juthat, hogy a gyerek egyedül maradt a világában. Erre utal a sötét, az, hogy nem látjuk se a kezeket, se a tekintetet, ami által kapcsolódhatnánk. Aki ezt rajzolja, nem akar kapcsolódni másokhoz, sérelmek érték, elszigetelődni vágyik. Hosszútávon ez nem jelenthet kiutat számára, de most ez a védelmező.
Ez a belső harc pedig egyformán megjelenik az öt- és a tizenegy évesek képein is. Már egy 5 éves is ki tudja fejezni az érzelmeit, ha a rajzkészsége még fejletlen, akkor az úgynevezett világjátékban: ennek során a gyerek különböző tárgyakat – emberfigurákat, házakat, állatokat, növényeket, járműveket – kap, ezekből kell “felépítenie” a saját világát. Minden szimbolikus értékkel bír, így már fél óra alatt is sok információra lehet szert tenni a gyerekről.
Ha sebzett, a világa is sebzett, leégett a ház, háború van, vihar van, az emberek megbetegedtek. Akkor ott kell gyógyítgatnunk
– mondja Gergev.
A kicsik közül sokan kívülről, felülről ábrázolják magukat, kiszolgáltatott helyzetben, míg mások a méretekkel, a tárgyak elhelyezésével játszanak. Sokat mond például annak az ötévesnek a képe, aki egyforma nagynak ábrázolja a fecskendőt és a kórház épületét.
A lenti képen a pszichológus szerint a meghasonlottság érzése a jellemző, az, hogy én, aki egészséges voltam, találkoztam a betegséggel, annak okaival és következményeivel. Innen kell majd visszatérnem az egészségesek világába.
Nem mondhatjuk, hogy “úgyis meggyógyulsz”
Gergev olyan gyerekekkel találkozik, akik a diagnózis után életük legnehezebb időszakát kezdik el. Jellemző, hogy minden elbizonytalanodik, hirtelen kihúzzák a lábuk alól a talajt. A gyermek védőhálója elsődlegesen a család, ezen túl pedig a tágabb társadalmi környezet. Átmenetileg a tágabb védőháló megszűnik, amit a barátok, az óvoda, a pedagógusok jelentenek. Amikor pedig a szülőn is észleli a bizonytalanságot, a gyerek szembesül azzal, hogy minden megváltozott, semmi sem lesz olyan, mint eddig volt. Ebben a szituációban kell a pszichológusnak utat mutatni.
A szakember szerint fontos a fókuszált együttlét, a figyelem a legapróbb rezdülések iránt is.
Értjük a helyzetet, mert a többi gyerek által már megtanultuk, milyen – ez az a része a szakmámnak, amit én sem a tankönyvekből sajátítottam el, hanem a gyerekeknek köszönhetően, akikkel már végigcsináltam. nem mondhatjuk, hogy “úgyis meggyógyulsz”. Megbeszéljük, mi a gyógyuláshoz vezető út, és a szülővel azt is megbeszéljük, ha nem gyógyítható. Ilyenkor módszert váltunk, és elkezdjük a palliatív terápiát, végigkísérve a beteget az úton, ami az elbúcsúzáshoz vezet. Nagyon szép feladat, sok mélységgel és magassággal, nem véletlenül választottam. Megedződik az ember, ilyenkor tud igazán segíteni.
