A parlament a héten döntött a kvótaellenes népszavazás elrendeléséről: a kiírást támogatta a Jobbik is, noha a párt korábban inkább egyből az alaptörvénybe foglalta volna a kötelező betelepítés tilalmát. A szavazáson öt független képviselő (Fodor Gábor, Kónya Péter, Szabó Szabolcs, Szabó Tímea és Szelényi Zsuzsanna) nemmel voksolt, míg a többi ellenzéki képviselő nem szavazott.
Noha a döntés eredményét illetően a nemek és nem szavazás egyenértékű, az Együtt rögtön reagált a szavazásra, az LMP, a DK és az MSZP képviselőit gyávasággal vádolva és számon kérve rajtuk, hogy miért nem mondtak „egyértelmű” nemet a népszavazásra. Ez az eset jól mutatja a mai, erősen fragmentált baloldali-liberális ellenzék egyik legsúlyosabb belső problémáját:
Így nagyítódnak fel olyan különbségek, mint hogy érdemes-e az Alkotmánybírósághoz fordulni – a Liberálisok ezt tették a Kúria döntése miatt, az Együtt viszont illegitimnek tartja a testületet – és ezért jelzi az MSZP is, hogy ugyan ők is a távolmaradásra buzdítanak, de ez más, mint a Gyurcsány-féle bojkott, hiszen a népszavazást nem tartják illegitimnek.
A politikai rendszerhez való „helyes” viszony, ha nem is állandó, de visszatérő eleme a baloldali-liberális ellenzéki pártoknak: rendszeresen felmerül a parlamenti munka vagy épp Kövér László házelnök elleni bojkottja de jó példa az Alkotmánybíróság új tagjainak választásáról kezdődő egyeztetés is, amire a szocialisták első körben nyitottak voltak, ám a többi párt – és az értelmiség – nyomására végül a távol maradás mellett döntöttek. Mindez nem véletlen: a heterogén baloldali-liberális szavazótábor egy része kifejezetten érzékeny ezekre az ügyekre, a döntően hasonló méretű táborból a pártok igyekeznek minél nagyobb részt magukhoz kötni, hogy saját relatív pozíciójukat erősítsék.
A szavazótábor heterogenitás ugyanakkor a kvótanépszavazás ügyében is okozhat nehézséget a baloldali, liberális pártoknak: a menekültkérdés megítélése ugyanis korántsem egységes táboron belül – sőt, konkrétan az egy-egy párttal szimpatizálók között is megfér egymás mellett a menekültek befogadását és kitiltását követelő választó. A balliberális szavazók egy része – szemben a szavazótábor és a társadalom egészével – tavaly ősszel is kifejezetten menekültbarát állásponton volt: ezekre a szavazókra nem csak, hogy nem hatottak a kormány menekültellenes kampányai, de kifejezetten megerősödtek abban a véleményükben, hogy Európának és Magyarországnak kötelessége a befogadás.
Erősen kérdéses, hogy e szavazók egyetértenek-e és rávehetők-e a népszavazás bojkottálására, vagy számukra egy egyértelmű és erős kiállás lenne az „igen” mellett az elvárt, hiteles álláspont pártjuk, pártjaik részéről. Ezek a szavazók jelentik egyébként az EU iránt leginkább elkötelezett választókat is, amikor tehát bizonyos ellenzéki pártok arról beszélnek, hogy a kvótanépszavazás valójában az Európai Unióról szóló döntés, elsősorban hozzájuk szólnak. Eközben azonban nem reflektálnak arra az ellentmondásra, hogy ha valóban az EU-tagságunk áll a középpontba, miért nem az igenre buzdítanak.
Ráadásul lenne politikai realitás abba, hogy a jelenleg küszöb alatti, de az EU iránt elkötelezett pártok az igenre buzdítsanak: részvételtől függetlenül jó eséllyel lesz legalább tíz százaléknyi olyan választó, aki az unió iránti elkötelezettségből igennek fog szavazni, ezek a választók a meglévő bázisuknál nagyobbnak mutatnák e pártokat.
További nehézség ugyanakkor, hogy a sokszínű baloldali ellenzéki tábor egy másik kisebbsége viszont karakteres menekültellenes attitűdökkel rendelkezik: számukra a félelem a menekültektől erősebb lehet, mint a bojkottal és érvénytelenséggel járó vélt kormányzati kudarc. Ezeket a választókat ugyanis nem tudták meggyőzni az ellenzéki pártok:
A magyar kormány tájékoztató kampánya már el is indult, ráadásul vélhetően lesznek még Körmendhez hasonló hírek, látni fogunk a nagyfaihoz hasonló táborkiürítéseket, amik mellett az ellenzék sem mehet el kommentár nélkül. Ha a bojkott egyben a menekültkérdésben való állásfoglalás hiányát is jelenti, úgy az ellenzék akkor sem lesz nyertes, ha esetleg a népszavazáson valóban nem vesznek részt elegen, hiszen a téma nem fog eltűnni magától.
Önmagában egy érvénytelen és eredménytelen népszavazásnak is lehet hosszú távú következménye – jó példa erre a 2004-es december 5-i, ami évekre megteremtette azt a lehetőséget és stratégiát, hogy az MSZP-t – illetve tágan a baloldalt – a Fidesz nemzetellenesnek tudja beállítani.
A bojkott önmagában nem üzenet a szavazótábor felé: nem reflektál a menekültektől félő választók aggodalmaira, nem ad nekik választ azzal kapcsolatban, hogy a baloldali ellenzéki pártok mit tennének a helyzetben, mi a kötelező kvóta alternatívája számukra. De szintén kétségek között hagyja azokat a balliberális szavazókat, akik szívük szerint támogatnák a befogadást, nem ellenzik a kvótát és elutasítják a magyar kormány EU-ellenes harcát: számukra a bojkott elveszi a lehetőséget arra, hogy igent mondjanak a szolidaritásra és kiálljanak az Európai Unió mellett.
Kérdéses ezért, hogy az ellenzéki pártok képesek lesznek-e egységesen képviselni a bojkott stratégiáját, illetve hogy megpróbálnak-e közben a fenti csoportok felé kommunikálni, részben egymás felé is elvárásokat megfogalmazva és hogy a távolmaradás csupán a dilemmák és állásfoglalások elkerülésének eszköze lesz-e.
