Pénteken reggel utaztam vidékre a Keletiből. Akkor még alig lehetett mozogni az aluljáróban a leterített plédek között, szinte egybefüggő volt a tömeg a főbejárat előtti téren is. Egy hete Magyarországon dekkoló, meggyötört szír, afgán és iraki férfiak arra panaszkodtak, hogy éjszaka már fáznak, de a meleg ruhákból, plédekből nekik nem jut, csak nőknek és gyerekeknek. Akkor még tömegverekedéssé fajulhatott volna, ha bármilyen adományt csak úgy ott hagynak, hogy mindenki válogasson, mire van szüksége. Szombat este már sok gazdátlan ruha és cipő állt halomban. Jutott magyar rászorulóknak is. Volt is, aki élt a lehetőséggel, akadt, aki visszaélt.
A pályaudvar hátsó felében, a peronon körülbelül 10 zsáknyi takaró, táska és egyéb érték volt összegyűjtve, a közelben álló hajléktalantól naivan megkérdeztem, ki ezek gazdája, azt hittem, önkéntesek viszik le az aluljáróba és talán segítségre van szükségük. A tulajdonosról nem kaptam konkrét választ, a férfi csak azt osztotta meg velem, mit gondol az anyámról, de ebből sem volt nehéz kikövetkeztetni, kié az irdatlan nagy csomag.
Az aluljáróban egy fiatal pár vonult örömittasan egy-egy zsákkal. A férfi hiába szajkózta, hogy thank you, thank you, a nő magyar reakciói nem hagytak kétséget, hogy nem hoznak, hanem visznek.
Befogadunk egy menekült családot!
Erősen lehangolva érkeztem a Békefészek táblánál gyülekezőkhöz. Tucatnyian készültek a pályaudvar mellett egy kis utcában, hogy hazavigyenek olyan menekülteket, akik nem szeretnék az éjszakát a szabadban tölteni.
A mozgalmat Illyés Bence egyetemista indított a barátnőjével. Ő már két családot is vitt haza, az első 9 tagú volt. Most is ennyi embernek kerestek szállást elsőre. Erre még nem volt jelentkező, de egy hatfőset már vállalt egy fiatal nő. A család épp, hogy megjelent, már indultak is a befogadó otthonába. Azonnal jelentkezett egy pár is:
5-6 embert mi is be tudunk fogadni! Kicsit is. Van nálunk is két gyerek.
Noha más, átmeneti otthonra vágyó menekültet még nem sikerült felderíteni, szóba kerül annak veszélye, hogy hosszú távra akarnak maradni a befogadottak. A szervező ezt kizártnak tartja:
Ők Németországba vágynak, nekik csak jólesik egy rendes fürdő és egy fedél a fejük felé éjszakára.
Kigombolt ingben áll meg egy férfi a csoport mellett és kérdezi, mi az a Békefészek. Kissé bizalmatlanul fogadják, mintha attól tartanának, hogy egy menekültgyűlölővel van dolguk. Kielégítő válasz nélkül sem áll tovább a kérdező, elmondja, ő hogyan segíti a menekülteket.
Most főztünk nekik kukoricát, nagyon örültek, mindig viszünk valamit. Annyit sírunk értük.
Nem a levegőbe beszél, elsírja magát. Azt mondja, hogy Orbán nagy szégyent hozott ránk.
Egy nő felveti, miért nem zárt a Facebook-csoport. Ő szeretné titokban tartani az ismerősei előtt, hogy hazavinne egy menekült családot. Az okról nem beszélünk, inkább azt próbáljuk kitalálni, hogyan lehetne felkutatni azokat, akik igényelnek ilyen segítséget.
Bence szerint az adományosztó önkénteseknek nincs most kapacitásuk, hogy felderítsék, kik költöznének be 1-3 napra egy magyar családhoz.
Eszembe jutnak az alig fél órája megismert, angol civil szervezet, a Muntada Aid munkatársai. A Londonban élő szomáliai, pakisztáni és afgán férfi pizzát oszt és mellé immár a Békefészek kínálta lehetőség információját is.
Más ételosztókat is megkerestem, mindenki készséges volt és mégis kétséges, hogy este megtelnek a befogadó otthonok, hisz most járnak a vonatok, aki teheti, útnak indul.
Így is volt. Egy család például jelentkezett, de az utolsó pillanatban lemondták, inkább vonatra szálltak.
“Nem jártunk sikerrel, de ez jó”
Amíg a csoport nagyobb része az aluljáróban keresi a befogadható családokat, páran a gyülekezési ponton csevegünk. Egyikük azt mondja, most először jár a Keletinél – a férjével-, még a mai látvány is sokkolta.
Pedig a héten volt rosszabb is, én szerdán voltam almát osztani és az meg se közelítette a pénteki helyzetet – mondja egy másik csoporttag.
Két, fejkendős fiatal nő és két férfi kér útbaigazítást, merre van a Péterfy Sándor utcai kórház. A csoportban azonnal akad, aki kocsival vinné őket, de csak a gyalogos kíséretet fogadják el. Valaki velük tart, a többiek arról beszélnek, ki miért csatlakozik a Békefészek mozgalomhoz.
Sokáig csak a Kossuth rádióból informálódtam a helyzetről, aztán megnéztem az RTL Híradót és egész más megvilágításba került minden. Nagy vitát indított ez el otthon, aztán azt mondtam, nekem is tennem kell valamit nemcsak osztani az észt – mondja egy nő.
Egy férfi nem is tudott a Békefészek létezéséről, mégis ugyanazzal a szándékkal jött, véletlenül látta meg a csoport tábláját. Szerinte fontos megmutatni, hogy a magyarok sem egyformák.
Sokat kell ledolgoznunk abból a negatív karmából, amiért a magyar kormány felelős. És a magyar nép nem egyenlő Orbán Viktorral. Borzasztó ez a sztereotípiákban gondolkodás. persze viccelődünk, hogy a németek kockafejűek, a franciák szeretnek hancúrozni, de van német, aki nem kockafejű és francia is, aki nem szeret hancúrozni.
Az aluljáróból sorra érkeznek a befogadók, hogy nem találtak senkit, akit hazavihetnének. Egy pár meg apa és kisfia is úgy indulnak haza, hogy talán majd legközelebb. A szervező is feladni készül a mai akciót:
Nem jártunk sikerrel, de ez jó. Azért nincs ránk szükség, mert szabad a menekültek útja Ausztriába.
Utolsó próbálkozásként lenézünk az aluljáróba, ahányan még ott maradtunk. Lent egy szír egyetemista segít nekünk tolmácsolni és a menekülteknek az utazást szervezni. Ő egy napja van Budapesten.
Ingyen jegyekkel segítenek fiatalok
Megkér minket, segítsünk egy angolul nem beszélő 5-fős csoportnak jegyet szerezni, feltétlenül mai vonatra. Úgy tudja, mára már nincs, de segítsek megoldani.
Bizonytalanul indulok a rám bízott csapattal a pénztárhoz, amikor észreveszek egy lányt, aki jegyeket kínál. Azonnal kiosztja az 5 férfinak ésők csomagok nélkül rohannak, le ne maradjanak. Felfogni sem volt idejük, hogy a kezükbe nyomtak egy-egy ingyen jegyet, ami a vágyott célba juttatja őket.
A magyar lányról kiderül, hogy barátaival 20 jegyet adtak ma a menekülteknek, saját pénzükből.
A vonat előtt egy kisebb család két pici babával töpreng, hogyan tudnának ők is a hamarosan kigördülő vonatra ülni. Hamar összefutnak a jegyosztó lány csoportjával, de ők sem tudtak azonnal segíteni. Közülük ketten szaladtak a pénztárba. Siker.
A nyolc óra tízre kiírt vonatra fél kilenckor szállnak fel, és még az is korai. Nem indulnak. Hozzácsatolnak az eredeti szerelvényhez még pár kocsit.
Kicsit zavaros a helyzet. Egy-egy kocsiból leszállnak emberek, rohannak hátra az új kocsikba. A peronon ellentmondó infók keringenek. Több segítő szerint felszállhatnak ingyen a menekültek, mások szerint még helyjegy nélkül is kockázatos. Helyjegy pedig már nincs. Ezt a pénztáros is megerősíti, amikor a segítségem kérő magányos fiúnak rohanásban jegyet vettem. A kasszánál kapott információ szerint a 8-as vonat csak 9-kor fog elindulni és helyjegy nélkül is nyugodtan fel lehet szállni, csak nem olyan kényelmes.
A fiú mintha a mennyországba kapott volna jegyet, hanyatt homlok tör föl a lépcsőn, hogy le ne maradjon.
A kalauztól próbálom megtudni, biztonságban vannak-e a vonaton azok, akiknek nincs helyjegyük. Először tudomást sem akar rólam venni a férfi, majd vállvonogatások és „Nem tudom. Nincs időm magára” terelések után – erélyesebb fellépésemre – megnyugtat, hogy nem szállítják le őket.
Egy vasutas kéri, szóljunk még a lent lévőknek, hogy beállt a 9-es vonat is.
A szír tolmáccsal indulunk felderíteni, ki szeretne még ma Ausztriába jutni. A majdnem teljesen kiürült aluljáróban talált emberek zömével nem értünk szót, illetve nem is látszik, hogy készülnének.
Egy négyfős csoport bizonytalan, azt mondják, mennének, de nincs pénzük. Néhány perc tanácstalanság után végül csak egy fiú jelentkezik, hogy felszállna, ha segítünk. Újabb futás a pénztárhoz, végül ő is ott áll a mai utolsó vonaton. Láthatóan nehezen fogja föl a nem várt fordulatot.
A vonaton mindenki felszabadult, mintha végleg elfelejtették volna az út eddigi nehézségeit. Az ablakban lógók között két dohányzót szúr ki egy vasutas. Megkér, figyelmeztessem őket, hogy nem lehet cigizni. Mindketten ellenkezés nélkül eldobják a cigarettát.
Pár segítő még néhány bébiételes üvegben oszt valami gyümölcskészítményt. Egy angol fotós, aki sok menekülttábort megjárt már értetlenkedve nézi az adományozókat. A menekültek kaptak ma mindent és Ausztriában is étellel-itallal várják őket. Ő azt sem érti, miért tömik a segítők csokoládéval a gyerekeket. Az utolsó adomány is felkerül a vonatra. Sorra csukódnak az ajtók és végre kigördül a szerelvény. Ahogy az ujjongó menekültek az ablakokban lógva integetnek – mintha ők is és búcsúztatóik is hinnék, most már semmi baj nem lehet.
