Az alábbiakban két álláspontot közlünk. Ön melyikkel ért egyet, írja meg kommentben!
A legjobb érv a demokrácia ellen egy ötperces beszélgetés egy átlagos választóval – Winston Churchill legendás bonmot-ja jut az ember eszébe, ha megnézi a füzesabonyi TV legújabb választási riportját az „utca emberével”. Két úriember annyi nyomasztó baromságot hord össze hat perc alatt a városi tévé riporterének, hogy azzal fűteni lehetne a Napot.
A hazai médiában komoly hagyománya van szellemileg alulbútorozott polgártársaink kiröhögtetésének. Nehezen találunk olyan aktív internetezőt, aki ne tudna fejből felidézni néhány kultikus mondatot az egykori Mónika és Balázs show-k szellemi alvilágának sötét bugyraiból, de a pártok kemény rajongótáborában is ott tobzódnak a savazó bácsik meg az aktuális kirablójukért könnyes szemmel rajongó nénikék, akiket a média természetes szenzációéhsége örömmel mutat be egy-egy trashvideó erejéig.
Érezzük, hogy méltánytalan a káröröm, de azért nevetünk rajtuk kínunkban, miközben végig ott a szorító érzés gyomortájékon: reménytelen ez az egész. Aki egy kicsit is felelősen gondolkodik az ország sorsáról, annak biztosan tucatszor hasított már velejéig a tehetetlen fájdalom: nagyon nem oké az a rendszer, amelyik egyformán 1,00 db szavazati joggal díjazza őt meg a Mónika show artikulálatlanul óbégató szerencsétleneit.
A képviseleti demokrácia alapja az a felismerés volt, hogy ha a tömegek közvetlenül dönthetenének a közügyeinkről, akkor holnapra négyötödös többséggel megszavaznák a nulla százalékos adót meg a minden nyugdíjasnak alanyi jogon járó Rolls Royce-t és három héten belül összeomlana az ország, ezért mégiscsak olyan emberek kezébe kellene adni a döntést, akik képesen az ország hosszabb távú érdekeinek alárendelni a pillanatnyi bendősoviniszta logikát.
Csakhogy a választott politikusok esendőnek és korruptnak bizonyultak. A francokat fognak ők valaha is visszamenni a versenyszférába, piaci körülményekhez alkalmazkodni, élethosszig képezni magukat, ha kellő gátlástalansággal örökre a jól fizető politikában maradhatnak. Hiszen nem a Magyar Tudományos Akadémia doktorai szavaznak a sorsukról, hanem az emberek, mindannyian.
Ne áltassuk magunkat: az általános és egyenlő választójogon alapuló demokrácia megbukott. Mindig több lesz az olcsó demagógia üveggyöngyeivel megvásárolható embertársunk, mint az önmagára igényes, tájékozott, felelős állampolgár. Mivel a tömegek szavazata nélkül nem lehet választásokat nyerni, mindig az ő megdolgozásukra fog játszani a politika és erre rámegy az ország.
Egyáltalán nem ördögtől való gondolat ezért korrigálni a meglévő gyakorlaton. Ezt jelzi, hogy példás nyugati demokráciákban is rendre felmerül a választói jog ésszerű keretek közé szorítása a közösség hosszú távú érdekében. A két leggyakoribb ötlet (jövedelmi vagy iskolázottsági szint szerint szelektálni) azonban zsákutca: egy ember demokráciaérettsége nem feltétlenül mozog együtt az említett mutatókkal.
Egy újabban a nyugati sajtóban keringő javaslat viszont rögtön belopta magát a szívembe, mert pofonegyszerűségében is nagyszerű. Arról szól: tíz euróért bárki megválhat a szavazati jogától. Magyarán: ha az illető önkéntesen lemond arról, hogy a soron következő választáson szavazzon, az államkincstár kiutalja neki az említett összeget és mindenki jól jár.
A javaslat mögött húzódó filozófia briliáns és nehezen támadható: akinek annyira fontos a demokrácia legszentebb intézménye, hogy pár üveg sör áráért hajlandó megválni tőle, az tényleg ne dumáljon bele a felelős emberek döntésébe. Amolyan védelmi pénz lenne ez: megvédené a demokrácia maradékát ön-és közveszélyes polgártársainktól.
Az egységsugarú állampolgárnak elvégre nem az a feladata, hogy okos dolgokat gondoljon a GDP-hez viszonyított államháztartási hiányról meg a szezonális hatásoktól megtisztított konjunktúraindexről, hanem hogy egyenes falat húzzon vagy igazoltasson minket az utcán.
A tízeurós javaslat amellett, hogy talpig demokratikus (hiszen önkéntes), pártsemleges (hiszen jobb- és baloldal hívei kölcsönösen a másik oldalon vélik felismerni a hülyéket), költséghatékony is: még mindig olcsóbb a közösből kifizetni az egyszeri összeget, mint négy éven át mindannyiunknak szenvedni egy rossz döntés következményeit.
Milyen egyszerű is lenne most megragadni az alkalmat, úgy érezni, eljött az én időm és nagy elődök lábnyomába lépve hosszú, lelkesítő beszéddel bebizonyítani, akárhogy is, de a demokráciánál jobb dolgot még nemigen találtak ki. Érvelni, idézni Bibót, harsogni a választójog egyenlőségéről, kitérve a nőkre, a lelkesedést átragasztani és a törvény előtti egyenlőségről beszélni. Meg a szabadságról és a testvériségről. Úgy elfogna a hév, hogy észre sem venném, többet beszélek az azonos körbe tartozás problematikájáról, mint kéne, pedig az építőiparról addig szót se szóltam, súgnának össze a hátsó sorokban.
Nem teszem, mert nincsenek illiúzióim. Tudom, hogy senkit nem érdekel a hagymázasnak tűnő sztori a demokrácia születéséről és fejlődéséről, és hagyjuk a szüfrazsetteket is, holott nőnek lenni a demokráciában is többször szopás, mint ahányszor nem. Tudom, hogy a népeket az sem érdekli, hogy 2018-ban ki kivel fog össze, hogy tényleg a Jobbik lesz-e Orbán legnagyobb kihívója és hogy meg tud-e végre újulni a baloldal. Tudom, hogy a népeket az érdekli, hogy tud-e húst venni a vasárnapi ebédhez, mennyibe kerül télre a krumpli és mennyi lesz jövő szerdától a benzin. Tudom, hogy nagy tömegek fásultak és elkeseredtek, hogy mindenkinek van arról élménye, az állam nemhogy az árok szélén hagyta, de többször vissza is rúgta, mikor utolsó erejével ki akart onnan mászni.
Tudom, hogy az értelmiségi lila köd mostanában nem trendi és a befogott orrú kellemkedés ideje lejárt. Úgyhogy tessék szépen a sok lenézett sötét gyökérrel együtt összefogni és visszacsinálni az illiberális államot, lehetőleg kurva gyorsan, és tudomásul venni, hogy a demokrácia azzal is együtt jár, hogy térdig járunk a hülyékben és tényleg azokból áll az ország, akik összeverekedtek a Maunikában. A Magdikákból, akik két kiscicás kép posztolása között olyat zsidóznak és ribancoznak kommentben, hogy csak lesünk, és akik döntöttek, és azt szeretnék, hogy legyen tánc.
Tudják mit? Én is azt szeretném, hogy legyen tánc.
Nem tudom kiverni a fejemből az elhíresült abonyi videót. Az első reakcióm a szörnyülködésé volt. Hogy erre nincsenek szavak és hogy basszus, ez is szavaz arról, hogy ÉN mekkora szarban éljek. És hogy megérdemeljük a sorsunk mi, butamagyarok. Persze, hogy ezt gondoltam. Pár nappal ezelőtt egy félreértés miatt olyan méltóságon aluli vita részesévé váltam egy általam kedvelt emberrel, hogy azóta is ég a szégyentől az arcom, ha rá gondolok, pedig, miután észbe kaptam, többször bocsánatot kértem. Mert a nagy magyar életérzésbe már szervesen beletartozik a neurotizálódás.
Aztán elgondolkodtam. Kiröhögünk két szerencsétlent, mert nincs szókincsük, azt se tudják, kire és mire szavaztak, a helyi négy polgármesterjelölt közül kettőt tudott felsorolni, az egyik súlyos magyarázata meg az volt: „há’ most mondtam el”. Ki lehet röhögni, igen. Egészen két percig érezzük magunkat tökösnek és különbnek tőle. Amúgy én nem tudom felsorolni a budapesti jelölteket. Hogy őszinte legyek, a váciakat is csak nyögve, kettesalára. És te?
Te se. Te se tudod, hogy merre van az előre. Sőt, azt sem tudjuk, hogy az önkormányzati választás nem az országgyűlési after partyja, hanem a legfontosabb dolog egy helyi közösség életében. Ez valahogy elsikkadt az elmúthuszonötévben. Mert a nagypolitikának így kedvez. Mert senki nem mondta el neked, magadtól meg nem jössz rá, hogy itt nem balra meg jobbra kell szavazni. Akkor kinek van több esze? Az abonyi választópolgárnak, akin harsányan röhögtél, vagy neked?
Neki az fontos, hogy legyen tánc hétvégén a kultúrban. Meg legyen szüreti bál. Mert ha szerencsés, van melója, hazamegy, megvacsorázik, beszél az asszonnyal pár szót, megkérdi a gyerektől, mi volt a suliban, aztán fogja a kabátját és átmegy a kocsmába. A többi falubélivel megbeszélik a történteket, politizálnak, szó esik kultúráról is, csak itt nem a Rózsavölgyi szalon utolsó előadása a téma, hanem az X-Faktor. És hidd el, a saját közegükben ugyanolyan tisztán látják a dolgokat, ahogy te. Sokkal több dologba te se látsz bele, csak azt hiszed, mert naponta másfél órát olvasol újságot és mostanában az RTL Híradót nézed, mert mondták, hogy szívatják a Zorbánt ott.
Te is azt szeretnéd, hogy legyen tánc.
Meg legyen rendes járda, egy úttal el tudd intézni az ügyedet a kormányablaknál, a gyerek rendes ételt kapjon a menzán, ne legyen macskaszaros a homokozó, tudjál parkolni, és tökjó lenne az a régóta tervezett bicikliút is. A többit nem látod át. Hogy az EU-s pénz hova megy, ki lopja el, mit nem pályáztak mert, mert trehányak vagy hülyék voltak hozzá, hogy miért nem jött a német befektető, hogy kié végülis a föld a falu szélén és hogy mikor lesz csatorna a Kossuth utcában, ahol mindig áll a víz, ha a béka elpisálja magát.
Legfeljebb van aktív szókincsed és meg tudod ezeket fogalmazni. De ettől még a nagypolitika téged, engem, meg az abonyi választópolgárt ugyanannak a nyájnak az egyik birkájaként kezel.
De nem ezért írom azt, hogy nem különbözünk egymástól, hanem azért, mert ebben hiszek. És a demokráciában. És a szabadságban. Jó lenne, ha te is elkezdenél hinni ebben, kezdésnek mondjuk elég annyi, hogy beismered, szíved szerint téged se érdekel más, csak az, hogy legyen tánc.
