Megkérdeztük néhány ismerősünket, mi jut eszükbe, ha azt a szót hallják, sintér. Olyan válaszokat kaptunk, hogy „a filmekben mindig gonosz emberek voltak”, „mocskos melós ruha, kezeslábas, hosszú bot”, „járáshibás, mogorva öregember”, „a kutyákat elkapó, majd az örök vadászmezőkre küldő emberek”, „aki elviszi hurokkal a szerencsétlen kóbor kutyákat, és utána kinyírja őket”, illetve egy gyöngyszem: „az egyik húgomat hívtuk egy időben sintérnek, mert többször elvágta az ujját”.
A pejoratív jelentéstartalmat semmi sem ellensúlyozza. Ezért is döntöttünk úgy, hogy megpróbálunk betekinteni ennek az emberek többsége számára furcsának, idegennek tűnő szakma érdekességeibe.
„Állatbarátok vagyunk. Állatjóléti szakemberek.”
Ezt már Pécsi Martin és Rejtényi Péter ebrendész mondja nekünk a Fővárosi Önkormányzat Rendészeti Igazgatóságának Állategészségügyi Szolgálatánál, a sokak által hírhedtnek tartott Illatos úti telepen. Ebrendész. És nem sintér. Esetleg: gyepmester. A két szakemberhez a telep vezető állatorvosa, Kozma Tamás csatlakozik: „Ki is kérjük magunknak a sintér kifejezést. Nem vagyunk sintértelep” – mondja. Az emberek persze azt gondolják, ha a sintér megfogja a kutyát, annak vége – teszi hozzá. Pécsi Martin meséli, hogy ha egy társaságban kiderül, mi a foglalkozása, egyszerre kap érdeklődő kérdéseket és megjegyzéseket. „Akkor ti tényleg altattok?” – ez az első reakciók egyike. De sokan kérdezik: „Ti szeretitek az állatokat?”
Pécsi Martin, Kozma Tamás, Rejtényi Péter
Fotók: Neményi Márton
Számunkra egyáltalán nem tűnik furcsának – bár lehet, hogy sokaknak nem kézenfekvő –, hogy az Illatos úti telepen dolgozók közül mindenki vitt már haza kutyát, volt, aki többet is. „Olyan ez, mint a drog. Nekünk nagyon erős a kötődésünk a kutyákhoz” – magyarázza Rejtényi Péter.
Ám mielőtt az ebrendészek munkájára és a telep működésére térnénk, érdemes rendet tenni a megnevezések zűrzavarában.
Sintér vs. ebrendész
Régen bárki lehetett sintér. A foglalkozást nem kötötték semmilyen iskolai végzettséghez. Ma az ebrendész képesítés érettségihez és egy 6-8 hónapos OKJ-s tanfolyam elvégzéséhez kötött. Ennek során biológiai, etológiai, egészségügyi, vállalkozói, jogi és egy sor egyéb ismeretet szereznek a szakemberek. Nekik lesz a feladatuk az úgynevezett háziasított állatok befogása, a Szolgálat telepére leadott és hatósági rendelet alapján elkobzott állatok átvétele és gondozása, hatósági megfigyelése. Az ebrendész nem foghat meg és nem vihet el kutyát csak úgy. Csakis közterületen dolgozhat. Erre egy példa: már induláshoz készülődtünk az Illatos útról, amikor bejelentés érkezett egy csepeli sörözőből, hogy bement oda egy kutya. Nem szállhatunk ki, mivel nem közterület – válaszolta a telefonba a diszpécser. Ilyenkor azt javasolják, ha szelíd az állat, hozzák be, mindenképpen átveszik és törődnek vele.
Megkérdezzük beszélgetőpartnereinket, ki számít jó ebrendésznek. Pécsi Martin és Rejtényi Péter azt mondja, aki a telepen tartott állatoknak méltó körülményeket teremt, és akinek olyan lelkiismeretes a munkája, hogy az az állatok viselkedéséből látszik. „Ha például egy kutya a farkát csóválja, és örömmel jön oda hozzám” – mondja Rejtényi Péter.
Nyilván mi magunk is az előítéletek rabjai vagyunk, mert nem tudjuk elkerülni a kérdést: mi ennek a munkának a szépsége? „El sem tudja képzelni, hogy ebben is van ilyen?” – kérdez vissza Kozma Tamás, majd elmesél egy történetet. Egy magyar vizslát borzalmas állapotban, dudorokkal a testén hoztak be. Tele volt daganatokkal. Muszáj volt megműteni, sikerült is meggyógyítani. A kutya most jó állapotban van, és ahogy később a telep műtőjében mi is meggyőződhettünk róla, nyugodtan tűrte a gondozók simogatását. „Ennél szebb dolog nincs. Fizikálisan és mentálisan is helyrehozni egy állatot, majd örökbe adni” – mondja Kozma Tamás.
Az Illatos úti telepen jelenleg
alig száz kutya van,
ami ritkaságnak számít. Normális körülmények között 120-130 kutyát lehet tartani itt. Most tehát rendezett a helyzet, olyannyira, hogy több mint két éve nem kellett kutyát elaltatni helyhiány miatt. Az ebrendész – a közvélekedéssel ellentétben – nem is teheti ezt meg, kizárólag az állatorvos. Régebben megesett, hogy négyezer kutya is bekerült a Szolgálathoz egy évben, és nem lehetett hova tenni őket, akkor rákényszerültek az altatásra a telepen. Kozma Tamás szerint egy évben 1000-2000 kutyát fognak be a fővárosban. A kóbor kutyák problémája a mikrochipnek köszönhetően hosszú távon valószínűleg megoldódik, a kóbor macskák viszont sokkal nagyobb gondot jelentenek. „Nincsenek beoltva, fertőző betegségeket terjesztenek, nehéz befogni és örökbe adni őket” – sorolja a szakember.
Találomra megnézzük, milyen a „forgalom” a telepen egy hónapban. Augusztusban 106 kutya és 32 macska került be, 12 kutya került vissza a gazdájához, 11 kutyát és 1 macskát állatvédők vittek el, 89 kutyát és 37 macskát fogadtak örökbe. Évente mintegy 10-12 ezer látogató keresi fel az ebrendészetet, ami napközben 10 órakor nyit.
Már jól benne járunk a délelőttben, amikor elindulunk körülnézni. A beszélgetésünket addig is végigkísérő kutyaugatás jóval erősebb lesz, amikor kilépünk a központi épületből. Elsőként egy igazi érdekességet láthatunk: két hete egy
kóbor rókát fogtak be,
furcsa módon az Állatkert területén. Az egyéves hím állat szelíd, nem veszett, a szakemberek elmondása szerint ha közelebb mennek hozzá, nyújtogatja a mancsát a rácson keresztül. Már csak keveset kell kibírnia a ketrecben: látjuk is, amint egy autó jön érte a Hortobágyi Nemzeti Parkból, ami az új otthona lesz.
Az úgynevezett érkeztetőben külön vannak a kölyökkutyák. Négy aprócska jószág ágaskodik az egyik ketrecben, vékony hangon ugatva. Egy másikban két kiskutya alszik, egy harmadikban szintén kettő néz ránk érdeklődően. A telep egy másik pontján a problémás kutyákat helyezték el. Amikor bemegyünk a kennelek közé, bánatosan ránk meredő kutyákat látunk, akik egyáltalán nem tűnnek agresszívnek. Néhol pár szavas megjegyzések olvashatók a kutyák ketrecének tábláin. Foltos, a telep legrégebbi lakója például az „Óvatosan, kapkod!” feliratot érdemelte ki. Dennisről megtudjuk, hogy nem ismeri a pórázt. Ezen a soron látunk aztán több, nagyobb testű kutyát, például Vronszkijt, Maxyt és Mogyorót.
Az ebrendészek megmutatják a befogásra használt autót és az eszközöket. Ketrecek, hurkos végű botok, póráz, arcvédő és bármennyire is furcsa, egy hordágy alkotja a felszerelést. Ha hívás érkezik a telepre, az ebrendészek mindig ketten mennek ki a helyszínre. Az ott lévő állat viselkedését először messziről figyelik, majd mindig lassan közelítik meg. A kutyák túlnyomórészét elég úgy befogni, hogy csak ráteszik a pórázt, de ha a befogóbotot kell használni, mindig alulról teszik az állat nyakára a hurkot, hogy ne tudjon felugrani.
Az ebrendészek munkája
veszélyekkel is jár,
mert ahogy Rejtényi Péter elmeséli, volt olyan, amikor egy kutya rátámadt a gazdájára. Harapdált, marcangolta, végül a befogóbottal kellett megfékezni. A III. kerület hegyes-erdős részein vannak olyan kutyafalkák, amelyek veszélyt jelentenek a kirándulókra. Az ilyen állatokat csapdával próbálják befogni. Egészen különleges eset volt, amikor Csepelen egy mangalica kóborolt el, vagy amikor egyszer egy ló szökött meg egy lovardából. Nagyon nehéz befogni a macskákat, és az emberek nem is jelentik, ha kóbor macskát látnak. Az nem zavarja őket annyira, mint a kutya.
Emberek vs. kutyák
Beszélgetésünk visszakanyarodik egy, már érintett kérdéshez. Ha a szakma szépségeiről volt szó, biztosan vannak benne rossz dolgok is. A válasz némiképpen meglepő: Rejtényi Péter ugyanis azt mondja, a legrosszabb az emberi felelőtlenség. „Ezért is van ez a telep” – jegyzi meg. Rossz látni a sok, néha rettenetes állapotban lévő behozott állatot, vagy hallgatni a már-már arcpirító hazugságokat, amivel némelyik ember szabadulni akar a kutyájától. A túlszaporulatok, az antiszociális kutyák mind-mind az emberi felelőtlenség eredményei, vélik a szakemberek.
