Gondolom, nem kell különösebben magyaráznom, hogy az eredeti szövegben nem pontok álltak. Ám még ennyi év elmúltával is maradtam olyan szemérmes, hogy a szerintem minősíthetetlen, nem hogy nyomda, de semmilyen festéket nem tűrő szavakat pontokkal váltsam ki.
Pedig az évek során nekem is változott az ingerküszöböm. Mondhatom úgy is, jó néhány olyan kifejezés akad, amiről már magam is elhiszem, hogy hétköznapi szókincsünk részévé vált. Éppen úgy, mint az álnéven kommentelők, akik (nem tudok mást elképzelni..) sötét és üres szobában, még sötétebb és üresebb fejjel hajolnak a számítógépük fölé. És keresik azokat a cikkeket (képeket, üzeneteket, hozzászólásokat), amiről elmondhatják, hogy…., de leginkább nagyon ….
Kezdetben vala a politikusok ócsárolása. Akkor még csak mocskos bunkónak minősítettek (természetesen hosszú Ú-val írva a bunkó szót…) olyanok, akiknek szókincséből kiderült, hogy a Bucó, Szetti és Tacsi kalandjait összefoglaló, 8 éven aluliaknak szánt képregény elolvasása is túlzott szellemi erőfeszítésnek.
Ám a kör gyorsan bővült. Ma már lehet a lemocskolt színész, tévé műsor, vízfestmény, fehér holló is. A lényeg csupán az, hogy harcba indulhasson a nevét természetesen soha és sehol nem vállaló kommentelő teljes szellemi fegyverzetével. No, nem kell attól tartani, hogy fent említett fegyverzet túlságosan nagy haderővé állna össze. Gyanítom, legtöbbjük szentül meg van győződve arról, hogy Ave Cezar Ave Maria testvére volt, a leghíresebb amerikai filmes család pedig a By, mivel Written By, Produced By “neve” (hogy a többieket ne is említsem…) minden film stáblistáján szerepel.
Ettől persze mocskolódásaikat úgy szórják, mint tevetrágyás homokot a szaharai vihar. Én meg ülök a gépem előtt, és azon töröm az agyam, mitől szorult ennyi gyűlölet kommentelők ezreibe? Mitől olyan magabiztosak, miért hiszik, hogy csak az ő igazságuk az igazság, és miért érzik kényszernek, hogy ezt az igazságot csak mások gyalázásával egybekötve oszthatják meg.
Aligha a nagymama kényszeríti őket. Mint ahogy azt sem tudom elképzelni, hogy az iskolai tanrend része lenne a “Hogyan gyalázkodjunk számítógép segítségével” című kurzus. Akkor talán vírus támadja meg azokat, akik a való életben (vélhetően) a főnökük (feleségük, náluk egy grammal erősebb, stb…) előtt pisszenni sem mernek, ám ahogy elsötétül a szoba, és odatolják arcukat a monitor elé, máris gladiátorokká válnak?
Minden bizonnyal ennek is meg van a pszichológiája. De hogy nem én vagyok a gyógyító pszichológus, az biztos. Én csupán aggódó internet használóként nézek egy még sötétebb jövő elé.
Ami nem is olyan távoli jövő, hiszen beléptünk a választási kampány utolsó heteibe, amikor – és ettől rettegek leginkább… – elszabadul a kommentes pokol. Paks kapcsán (hogy csak egy példát említsek…) máris látható, hogy hazánk tízmillió atomtudós, hitelszakértő, környezetvédő országa lett. És ebből a tízmillióból ezrek úgy vélik, érveiket csak akkor fejthetik ki, ha a velük vitatkozókat elküldik a …-ba, mert hogy aki velük vitázni mer, az ….. …..!
Sajnos nem beszélek annyira jól egyetlen idegen nyelvet sem hogy láthassam: a világ más országaiban is így megy ez? De mivel biztosra veszem, hogy a magyar nem jobb, de nem is rosszabb másoknál, gyanítom: a kommentes bunkóság beteríti már az egész világhálót. Mégis azt remélem, a gyűlölködő kommentesek nem válnak a XXI. század celebjeivé, a most még rövid nadrágban totyogók kamasszá serdülve nem olyan világot kapnak, amiben élve úgy vélik: kommentekből kell megtanulniuk édes anyanyelvük legszebb szavait.
És ha mégis?
Egy biztos: ezért nem azt kell szidnunk, akik feltalálta a számítógépet.
De akkor kit szidjunk, könyörgöm, mégis kit szidjunk…?
