– 1989 márciusában hagytuk el az országot a férjemmel együtt. Hogy miért is? Talán a döntő érv, hogy szebbet jobbat többet mást akartunk. Mivel a lányom akkor már férjnél volt és Svédországban élt, így ezt választottuk új hazának – idézte fel kitelepülésének időszakát Judith Jonsson, akit jómagam kamaszként a Szegedi Konzervgyárban Kalmár Juditként ismertem meg. Nem feledhető: a híres szegedi gyár egyik legcsinosabb alkalmazottja volt.
Malmö, Vittsö, Moheda, Olofström
– Az érvényben lévő bevándorlási törvény szerint lejelentkeztünk Malmöben. Adatfelvétel után “menekülttáborba” kerültünk ebben a városban, majd innen továbbköltöztettek bennünket néhány nap múlva Vittsöbe. Ott egy szép szállóban laktunk, teljes ellátással. Két hét után innen is továbbköltöztettek Mohedaba. Itt szépen berendezett, téliesített faházban laktunk két család együtt. Vártuk a bevándorló hivatal végzését, hogy befogadnak-e vagy sem. Kora hajnali órában (mert akkor remélhetőleg mindenki otthon van) jött általában a rendőrség, körülvett egy házat, és közölte: egy órád van, hogy összepakolj, kiutasítást kaptál, hazaszállítunk. Ilyenkor mindenki remegett: vajon én leszek a következő?
De Judithnak nem ezt szánta a sors.
– 1990 júniusában megkaptuk a letelepedési engedélyt kaptunk, egy Olofström nevű dél-svédországi város fogadott be. Ez egy kis üdülővárosból fejlődött fel ipari központtá, és a Volvo gyár a legnagyobb foglalkoztató. Szépen berendezett, két szobás lakásba költözhettünk ideiglenesen, amíg nem bérelhettünk sajátot. Megkezdődött a nyelvtanulás, három hónap után egy nagyáruházban kezdtem el dolgozni a zöldség-gyümölcs osztályon. Nem volt egyszerű kevéske nyelvtudásommal eligazodni több ezer különféle áru között. Szerencsére sikerült másodállást is szereznem, így a 8 órás műszak után még takarítottam egy vállalatnál, ahol a férjem hegesztő volt. A takarítást együtt végeztük esténként.
Gulyás-party a svédekkel
“Pihenés? Szórakozás? Kinek volt arra ideje?” – mesélte Judith. De szavaiból kiderült: azért barátokat találtak a táborban és Olofströmben is. Magyar klubba is beléptek időnként báloztak, és negyvenedik születésnapjára egy gyönyörűséges szép kislányunokát kapott ajándékba, aki ma már jelenleg egyetemen tanul.
Most pedig nézzük, hogyan “ölelték magukhoz” a svédek a Kelet-Európából érkezett idegent.
– A fogadtatásról annyit: segítettek, amíg a “kis, szerencsétlen külföldi” voltam. Amikor noszogatás után meghívtam gulyás-partyra a kollégáimat mindenki eljött, 25-en voltunk. És előjött a híres svéd irigység. “Miből telt ilyen autóra´? Már van saját házad ?” – kérdezgették. Azt senki sem látta, hogy én nem étteremben étkeztem, vittem magammal ebédet, két munkahelyem volt, szórakozásra csak ritkán költöttem, négy évig nem voltam Magyarországon. Igen, az után a nap után megváltozott a viszonyunk.
– Milyenek a svédek? Valahogy, mint a csigák éldegélnek a házikójukban kinyújtják szarvacskáikat kíváncsiak, de amint hozzáérnek valamihez azonnal visszahúzódnak, ezért hosszú időbe telt mire otthon éreztem magam.. Magyarországról nem sokat tudnak. Talán azok, akik hétvégi kiruccanásra három napra Budapestre repülnek, élvezik a meseszép látványt, a problémákat nem látják, nem érzik, csak szépet mesélnek és vissza- vissza térnek oda.
Gazdag ország, erős koronával
– De leginkább saját gazdagságukat élvezik, hiszen Svédország erős valutával rendelkezik, az EU tagállamok közül a legjobb helyek egyikén áll. A pénzügyminiszterünk rendkívül okos, ügyes politikus. Remekül döntött, amikor a svéd koronát nem engedte lecserélni. Persze itt is van munkanélküliség, de a szociális háló erős. Vitatható, hogy mennyire jó ez, mennyit szigorítottak az évek során. Hozzáteszem: a fiataloknak nehéz a pályakezdés, és talán a nyugdíjkorhatár is emelkedni fog 67 évre. De aki dolgozik, és nem csak a mára gondol, annak nincs mitől félnie – mondta el Judith.
Megtudtam tőle azt is, hogy az itt élő magyarok közösségben is élnek, vannak klubok, de a fiatalok ezeket nemigen látogatják. A magyarok zöme ’56-ban vagy 1972 környékén jött ide, ezért elöregednek a klubok.
– Az életem úgy alakult, alakítottam, hogy most nyugodtan élek, néhány éve rokkantnyugdíjasként. Elváltam 2000-ben, a sok munka és hajsza közben elvesztettük egymást. Továbbra is Olofströmben van az otthonom, ami nagyon szép házikó. Korábban gyakran jártam haza Szegedre, kedvenc húgom is sokat volt itt kinn nálam. Most hogy a szüleim és a húgom is elment, már nem járok gyakran vissza. Szeged elvesztette varázsát. Marad a sok kedves pillanat, amit jó visszaidézni. Szerelem, egy régi csók a Dómnál…
“Igen, én itt akarok élni, és meghalni északon…”
– De Magyarország már nem a hazám. A haza ott van, ahol a megélhetés, és azt itt találtam meg. Éppen ezért nem fogok visszatelepülni. Új házasságot kötöttem, férjem svéd. Télen Dél-Spanyolországban, Andalúziában lakunk nyáron Dél-Svédországban. Élvezzük a nyugdíjas éveket. (Csak zárójelben: ehhez “hozzásegít” a magyar nyugdíjam is, ami 25 ledolgozott év után 48 ezer forint.)
Svédország szép is, gazdag is, de Judith nem ajánlja, hogy bárki is csak úgy elinduljon szerencsét próbálni ide. Ha nincs ismerős, aki munkát tud adni akkor majdnem teljesen lehetetlen munkát találni. Nyáron rengeteg lengyel vendégmunkás jön, ők visszatérők, akik a mezőgazdaságban dolgoznak. De mindez bizonytalan. Csak akkor induljon valaki, ha biztos munkalehetősége van – tudtam meg Judith-tól, aki a következő szavakkal köszönt el:
– Szeretek itt élni, utazni. A svéd himnusz szavaival – “Ja jag vill leva jag vill dö i norden”, vagyis: “Igen, én itt akarok élni és meghalni északon”. A hamvaimat majdan, remélem sok-sok év múlva a tenger hullámai ringatják végső álomba.
