Belföld

Csak a szépre emlékezni?…

pavlovits-miklos
pavlovits-miklos

2013. 11. 29. 08:30

A szegedi kisszínházban nemrégiben ősbemutatott színdarabban adva van egy ember, ki kora ifjúsága óta mindenre emlékezik. Nem képes semmit sem felejteni - Pavlovits Miklós írása.

Korábban a témában:

Egy pszichiátriai alany, akinek agya csúcsszámítógépként működik. Kora ifjúsága óta emlékezik minden képre, illatra, eseményre és vágyra, számokra és szavakra, akár vonzó, vagy taszító élményére. Minden valaha megélt fény-, hang-, tapintás-, íz- stb. érzet rögzül agyában. Az meg, akár csak egy túltelítődő adatbank, egyre feszíti szét önmaga és rendszergazdája idegrendszerének kereteit.

Ez a ritka betegség lényege. S a kórnak neve is van, hipermnézia.

Ily módon a winchester maga lélegző emberi lény, – aki okkal érzi, nem bírja elviselni agya terabájtjainak folytatólagos gyarapodását.

Annál is inkább, mert emlékei nemcsak individuálisak, de társadalmi-történetiek is. A homloka mögé áramló információk a világ jelen-, és múltbeli történelmét is magukkal viszik. A forrás ugyan közvetett, de valóságos – filmhíradók, tanórák, historikus (tan) könyvek, csapongó szülők, szószátyár kocsmabarátok meséi.

A múlt számtalan árnyképe ezért nyüzsög fejében. Lenin és Sztálin, forradalmár bálványok, Kádár és Brezsnyev elvtársak nyelves puszija, Horthy tengernagy az ő büszke fehér lován, szovjet tankok fotója 56 őszéből, pufajkás rendcsinálók éppen úgy, mint hím-igéző női hasi formák pompázása a vad napsütésben…

A szerző, a Bárka Színházat alapító Tasnádi István. A műfajt tekintve zenés emlék-Műnek titulált darabjának címe: Memó (A felejtés nélküli ember). Hozzáteendő e felsoroláshoz a színlap szerint: Illés – Metro – Omega, 1968 – 1978. A nagyhírű együttesek ugyanis e korszakból származó slágereikkel szolgáltatják az elhangzó dalokat, – mintegy különös perspektívát adván a színpadi történéseknek.

S micsoda vidámsággal…

Kérdés: hogyan is született ez az életértés az akkori diktatúrában?

A darab cselekménye különben nem túlságosan érdekes. Sem nem fordulatos, se nem izgalmas – ha csak a puszta történetet, vagy a dialógusokat nézzük. A hipermnézia kórral foglalkozó nőcsábász pszichiáter (Kedvek Richárd) ráakad egy kedvére való paciensre (Sorbán Csaba), hogy disszertációt írhasson tapasztalataiból, s a demenciában szenvedő papát (Jakab Tamás) is meggyógyíthassa. A főnök professzorok (Flórián Antal és Gömöri Krisztián) azonban ellenzik módszereit, meg szakvizsgáját is. Okkal féltékenykedő felesége (Kéner Gabriella) nemkülönben. Így hát bonyodalmai akadnak bőven, – mígnem a vétlen szerencse a gyógyuláshoz, azaz felejtése visszaszerzéséhez segíti paciensét. A papának pedig megjön a világháborúban hagyott emlékezete.

De az első perctől kezdve ott kavarognak a maguk eleven harsányságával a színpadon, az Illés – Metro – Omega nóták. Varázslatosan friss dallamaikkal, bravúros, áthallásokkal dús szövegeikkel mintegy kifordítják, tovább lökdösik, ellenpontozzák a darab eseményeit és mondandóját.

Jó három évtizede egy ország fiatalsága dúdolta közösen ezeket a slágereket (pártállás nélkül), – s lám, élénken zengnek napjainkban is. Minden felejtéseinkkel együtt is. Csak elcsodálkozik az ember a mai magyar könnyű/rock/stb. zenei teljesítmény silányságával való összevetésben.

De a színdarab és a kísérőzene együttesen sem lenne elégséges a közönség átütő lelkesedéséhez. Az előadás megérdemelt sikeréhez igencsak kellett a rendező, Bodolay Géza, aki legjobb formáját mutató sokféle és aktuális (mellék és fő) jelentésű ötlet kavalkáddal produkál fergeteges játékot a színpadon. A tőle megszokott érzékkel pakolja a történelem és a jelen groteszk fintorait a cselekményre. A korbéli zenék pedig az egykori pop koncertek hangulatát terítik szét a nézőtéren. Mindez érzékelhetően tetszik is a mindenféle életkort képviselő közönségnek.

Mindent egyszerre, – Kádárkori és mai tükröződésekben.

Ám mindez azért is ennyire hatásos, mert Bodolay a színészeit a prózai társulat majd legjobbjaiból verbuválta Míra János ötletes tükrökkel csavarintott díszletei közé. Ők pedig – mind a tízen – lelkes beleéléssel mókáznak és komolykodnak, dalolnak és játszanak az előtérben és hátul is, a forgó színpadon, – mint egy jó házibuli aktív résztvevői.
Mindent összevéve ugyanis jó buli az egész előadás, színpadon és nézőtéren egyaránt.

Végül a középkorú és tini nézők együtt dúdolják az újraismert nótákat: „A lányokkal jól megvagyunk–-, légy egy napra a kedvesem-, ülök egy rózsaszínű kádban–, szemétdomb az utca mindkét oldalán, az újkor hajnalán…” És így tovább…
Generáció-közös színházi happening – felejtésre / emlékezésre.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.