Milyen gyermekkora volt? Az édesapja milyen szerepet vitt a felnevelésében?
Boldog gyerekkorom volt. Persze bonyolult is volt: a szüleim elváltak, amikor egészen kicsi voltam. Kétévesen egy évet éltem Magyarországon a nagyszüleimnél, míg ők elrendezték a dolgaikat. Később mindketten újraházasodtak, így nekem nem két szülőm volt, hanem négy, s nem egy családom, hanem kettő. A szüleim úgy egyeztek meg, hogy 12-13 éves koromig édesanyámmal élek, s édesapámnál töltöm a nyári szünetet. Utána pedig cseréltek: apámmal voltam évközben, s édesanyámmal a vakáció alatt. Összességében azt mondanám, jó gyerekkorom volt. Mindkét háztartásban rengeteg érdekes és okos ember fordult meg.
Érdekes, hogy így állapodtak meg a szülei. Ezek szerint az édesapja akart akkor ön mellett lenni, amikor az intellektuális fejlődése igazán elindul?
Részben. Mindkét szülőm részt vett a szellemi és az érzelmi nevelésemben is. De persze az édesapámnak a szenvedélye volt az intellektuális élet. Édesanyám is nagyon okos nő volt, s nagy karriert futott be, de őt jobban lekötötték az emberek és a köztük lévő interakciók, mint az apámat.
Fotó: University of Michigan
Ön melyikőjükre ütött?
Szerintem van bennem mindkét szülőmből – ami talán a legtöbb emberre igaz.
Végül is a nagy matematikus lányaként közgazdász lett. Gondolt valaha matematikai karrierre?
Egyáltalán nem, soha. Valószínűleg a matematikailag legkevésbé képzett közgazdászok közé tartozom. Ennek magyarázata egyébként éppen az, hogy édesapám az volt, aki. Amikor elkezdtem a Harvardra járni, felvettem egy matematikakurzust, s szépen le is vizsgáztam belőle, csillagos ötöst kaptam. Nem sokkal később összefutottam a folyosón a matematika tanszék vezetőjével, aki maga is híres matematikus volt, s aki apámmal is írt néhány közös cikket. Azt mondta: ezzel a jeggyel megvédtem a család becsületét. Én meg arra gondoltam: te jó ég, vajon hova lenne a család becsülete, ha esetleg csak egy sima ötöst kaptam volna? Soha többé nem vettem fel matematikai tantárgyat, legalábbis kreditért nem. Volt, hogy belehallgattam kurzusokba és valamilyen szinten képeztem magam, olvastam könyveket. Ma persze egy közgazdászhallgató le se diplomázhatna ennyi matematikai kredittel.
Megérti az édesapja tudományos cikkeit? Olvasta őket?
Á, dehogy! Könnyen lehet, hogy még akkor sem érteném meg őket, ha az egyetem alatt végig matekot hallgattam volna. (Az Egyesült Államokban kevésbé erősen szakosodott az egyetemi képzés, könnyebb áthallgatni más szakra vagy karra – a szerk.) Apám cikkeinek megértése nagyon magas szintű és meglehetősen szakosodott matematikai ismereteket igényel.
Mi a helyzet a játékelméleti írásaival? Ezek nyilván közelebb állnak a szívéhez, hisz mégiscsak gazdasági döntésekről van ezekben szó.
Édesapám fektette le a játékelmélet alapjait egy 1928-ban írt cikkében. Ám onnantól kezdve sokáig nem igazán foglalkozott a témakörrel. A negyvenes években összeállt Oskar Morgensternnel, s együtt írták meg a játékelmélet alapkönyvét, Játékelmélet és gazdasági viselkedés címmel. Ez a könyv a második világháború idején készült, amikor édesapámat állandóan a világ különböző tájaira küldözgette az amerikai kormány, zaklatott időszak volt. Időről időre azonban találkozott Morgensternnel reggelizni a klubban, és végül ezekből a találkozásokból született a könyv. Úgy érezték, hogy a klasszikus közgazdaságtan nem írja le jól az emberek viselkedését, s reálisabb képet szerettek volna felvázolni arról, mi is történik akkor, amikor emberek, cégek vagy épp kormányok döntéseket hoznak: a feleknek van egy elgondolásuk arról, hogy a másik hogyan fog eljárni, s ez is befolyásolja őket a stratégiájuk kialakításában.
Fotó: BME
Akkor tehát Neumann János, aki a matematika jó néhány ágát forradalmasította, az atombomba fejlesztésében is részt vett, s lényegében megalapozta a számítógépek mai működését, szinte hobbiból találta ki a játékelméletet, reggelizgetés közben. Olyan embernek tűnik, aki soha egy másodpercet nem pihent. Hogyan kapcsolódott ki?
Bizonyos szempontból sosem pihent. Egy velem folytatott kínaisakk-játszma – ez volt a kedvenc játékunk – vagy egy társasági esemény kellős közepén is járt az agya a munkáján. Ugyanakkor élvezte az embereket és a partikat, a szüleim híresek voltak a házibulijaikról. De a legnagyobb parti közepén is előfordult, hogy egyszer csak felkelt és kiment a dolgozószobájába, mert eszébe jutott valami. Leírta a gondolatait, aztán visszajött.
Érdekes, hogy folyamatosan ennyire kreatív tudott lenni. Hiába voltak olyan traumatikus élményei, mint az 1919-es kommunista hatalomátvétel, majd a fasizálódó Németországba való menekülés, ezek nem hagytak rajta nyomot? Nem volt stresszes?
Hát ezt azért nem mondanám, gyakran volt feszült. Kifelé vidám, gondtalan figura benyomását tette, de aki igazán ismerte, láthatta, hogy nagyon is komoly ember, s belül cinikus és pesszimista. Például attól tartott, hogy az emberiség nem éri meg az 1980-as éveket. Igaz, ezt a veszélyt annak idején a távoli jövőbe helyezte, hisz ő 1957-ben halt meg. Feszült volt érzelmi viszonyaiban is. Fantasztikusan bánt az idegenekkel, de például mindkét feleségével nehézkesen mentek a dolgok. Nem volt nagy tehetsége az intim emberi kapcsolatokhoz.
Ezt ön hogy élte meg?
Hát, kamaszként néha nehéz volt alkalmazkodni a hirtelen váltásaihoz. Hozzátartozik, hogy nemcsak ebben voltak mások: mindkét szülőm nagyon európai és ezen belül is nagyon kelet-európai volt. Szerették Amerikát, elkötelezett amerikaik voltak, de mégiscsak magyarnak születtek, s végignézték, amint többször is szétesik az országuk. Ott volt az első világháború, a trianoni békeszerződés, a Horthy alatti időszak, a nácikkal kötött szövetség – s ők ezt mind végigélték. Ennek megfelelően pesszimisták voltak, s sosem bíztak igazán a jövőben. Ehhez képest én optimista amerikaiként cseperedtem fel, akinek eszébe sem jut megkérdőjelezni a saját jövőjét vagy az ország jövőjét. Ezt a fajta hitet először a szeptember 11-i terrortámadás ingatta meg az amerikaiakban, akkor oszlott szét az az illúzió, hogy az óceánokkal határolt ország kicsit védett a világtól.
Követi a magyarországi eseményeket?
Igen – már amennyire ezek az amerikai lapokban megjelennek. Nagy figyelemmel olvasok el minden cikket, ami Magyarországról szól. Tartom a kapcsolatot néhány távolabbi rokonnal is, egy részük szintén emigrált, más részük Magyarországon él.
Van elképzelése arról, hogy édesapja hogyan látná Magyarország mai helyzetét?
Nehéz belehelyezkednem a személyiségébe. Annyit tudok, hogy az 1930-as években édesapám szilárd meggyőződése volt, hogy Európa tönkre fog menni, s csak az Újvilágban marad meg a civilizáció, a szabadság és a demokrácia. Ezért is telepítette át minden szakmai ambícióját és érzemi kapcsolatát az Egyesült Államokba. Egyébként az amerikaiak általánosságban véve elismerik az oda emigrált magyar értelmiségiek teljesítményét, s alapvetően kedvelik a magyarokat. Ám a legtöbb amerikai gondban lenne, ha meg kellene egy térképen mutatnia, hol is van az ország és mi a fővárosa. Erős ez a fajta provincializmus. Igazán mélyen csak egy nagyon szűk kör követi a magyarországi fejleményeket, ám ez az alapvetően értelmiségi közeg aggodalommal figyeli az eseményeket. Részben a nehéz gazdasági helyzet miatt, részben pedig az olyan politikai lépések – egyebek közt az új alkotmány – miatt, amelyek nagyobb hatalmat adnak a kormánynak és a végrehajtó hatalomnak, mint amennyit az amerikaik jó szemmel néznek.
Édesapját, négy másik nagy magyar származású tudóssal együtt, aki az atombombán dolgozott, marslakóként emlegették különleges szellemi képességei miatt. Sokan próbáltak rájönni, mi lehetett az akkori magyarországi környezetben, ami miatt csokorban termettek a zsenik. Ön mit gondol?
Apámról már nagyon fiatal korában lehetett tudni, hogy kiemelkedő matematikai tehetség. Mire iskolába ment, ez már teljesen egyértelmű volt. A „marslakók” elnevezés, amely a memoáromnak is adta a címét (Egy marslakó lánya – a szerk.), onnak származik, hogy valaki épp ezt a kérdést tette fel egy társaságban. Erre valaki azt válaszolta: Ja, ők valójában nem is magyarok, hanem marslakók, s csak azért beszélnek magyarul, mert azt biztosan nem érti senki. Valóban sokan foglalkoztak már a kérdéssel, hogy mi vezetett oda, hogy egy ilyen kis országból ennyi zsidó származású ember tudott ekkora teljesítményt letenni az asztalra. Ám válasz még mindig nincsen erre. Egy dolog azért szembeötlő: mind az öt „marslakó” három gimnázium egyikében végzett: a Mintagimnáziumban, a Budapesti Evangélikus Gimnáziumban vagy a Kemény Zsigmond Főreálban. És hát persze ott volt az a tényező is, hogy a két világháború között minden zsidó származású magyar érezhette az antiszemitizmus nyomását. Hogy ez segített-e fókuszálni az intellektusukat, azt senki sem tudja. A magyar iskolarendszer ma is híres, hiszen sok a világszínvonalű, kiemelkedő magyar tudós.
Mostanában jelentősen átalakul a magyar oktatási rendszer, s a felsőoktatásban is egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a konkrét gyakorlati haszonnal járó képzések, mint amilyen a mérnökképzés. Ugyanakkor a tudást csak a tudás kedvéért művelő képzések visszaszorulnak. Fontos volt az utóbbi az édesapjának?
Az én apámnak a hobbija és szenvedélye volt a gondolkozás, őt kimondottan a tudás izgatta. Az éjszaka közepén is felkelt, hogy lejegyzetelje gondolatait. Rendelkezett a zseniknek azzal a képességével, hogy minden mást ki tudott zárni, ha foglalkoztatta valami. Ilyen szempontból igazi szórakozott professzor volt, előfordult, hogy elfelejtette, hol kell leszállnia a vonatról, mert annyira belemerült valamibe. Ami az oktatási rendszert illeti, hasonló folyamatok zajlanak az USA-ban is, kevés a pénz és nagy a nyomás, hogy gyakorlatias ismereteket szerezzenek a diákok, s el tudjanak helyezkedni. Egyre kevesebb a pénz a társadalomtudományra és a bölcsészetre. Ez aggaszt, mert eközben Ázsiában egyre többet költenek az oktatásra, ami jó dolog, de ha a nyugati világ nem szán rá annyi pénzt, ez elég baljós.
Önéletrajzában többször említi, hogy édesapja árnyéka hatalmas volt. Miben határozta meg az életét, hogy ebben az árnyékban nőtt fel?
Apám óriási hatással volt rám. Egyetlen gyermeke voltam, így az összes elvárása rám összpontosult. Ez nagy nyomás volt, még úgy is, hogy nagyon kedvesen csinálta. Aggódott például amiatt, hogy túl fiatalon házasodom meg, pedig kedvelte a vőlegényemet. Attól tartott, hogy a házasság elfojtja majd szellemi kiteljesedésemet. Ráadásul ekkoriban már rákos volt, haldoklott, így kétszeresen lelkiismeret-furdalást éreztem, amikor végül nekivágtam. Onnantól kezdve minden alkalommal, hogy úttörőnek bizonyultam valamiben vagy elismerést kaptam, szerettem volna elmondani neki: apa, nem azt csináltam, amit mondtál, de látod, nemcsak a férjem és a családom van meg, hanem szakmai sikereket is elértem. Nagyon vágytam rá, hogy azt mondhassam neki: ebben nem lett igazad.
