A nemrég megjelent 2012-esTársadalmi Riport egyfajta helyzetképet, diagnózist ír le Magyarországról. Ki lehet olvasni belőle valamilyen terápiát is?
Sokfajta terápiás lehetőséget lehet belőle kiolvasni. Például nagyon határozott állításaink vannak – Keller Tamással közösen írt tanulmányunkban – az oktatási rendszerben megfigyelhető és tervezett változások társadalmi hatásával kapcsolatban. Aggasztónak találjuk a tankötelezettség korhatárának leszállítását, a közismereti tárgyak „lenullázását” a szakképzésben, vagy a felsőoktatási reform főbb elemeit. Kimutatjuk, hogy Magyarországon még mindig van igény a képzett munkaerő-kibocsátásra. Nálunk nemzetközi összehasonlításban is nagyon erős az iskolázottság munkaerőpiaci hatása, tehát teljesen megalapozatlanok azok a nézetek, hogy az iskolázottsági arányokat még erőteljesebben alá kellene vetni a munkaerőpiac pillanatnyi igényének. És sorolhatnám. De emellett is jó néhány olyan pont van a kötetben, amelyek a politikusok, döntéshozók számára akár receptként is használhatók. De nem ez volt a fő célunk. Mi alapvetően alkalmazott kutatók vagyunk, a valóságot szeretnénk leírni. Tudjuk, hogy bonyolult, hosszadalmas folyamat, amíg a valóságot leíró tudományos eredményekből politikai akaratképzés lesz.
Tehát nem elsősorban a politikusoknak ad tudományos muníciót a kötet. Akkor kinek szól?
Örülünk, ha a politikusok elolvassák a Társadalmi Riportot, vagy a Tárki egyéb publikációit, de mi egy szélesebb értelmiségi közvéleményhez szeretnénk szólni. A 2012-es kötetnek különösen az az üzenete, hogy „Tisztelt értelmiségi barátaink, legalább ti térjetek észhez! Legalább ti próbáljátok meg a magyar társadalmat egy konszenzusos, az alapvető értékeket akceptáló pályára irányítani, és az egymás elleni gyűlölködést hátrébb szorítani!”
Fotó: MTI / Soós Lajos
A folyamatos kampány kimondott vagy kimondatlan célja viszont éppen a kettéosztottság, a másik félhez tartozók gyűlöletének fokozása. Az értelmiség le tud erről szakadni?
Nagyon remélem, hogy egyre többen le fognak szakadni. Félreértés ne essék: egy többpártrendszerű demokráciában mindig is különböző véleményeknek, ideológiáknak, értékeknek kell megjelenni. A jelenlegi helyzetben azonban az a probléma, hogy már nem értékrendszerek harcolnak, hanem személyes gyűlölködések, amiben az ellenfél véleményét nem tiszteljük, hanem ellenségként kezeljük az alternatív vélemények kinyilvánítóit. A kötetben azt írjuk le, hogy a közvélekedéssel ellentétben nem a rendszerváltást rontottuk el. Kutatásaink szerint – dacára egy sor hibás döntésnek – a kilencvenes évek még viszonylag sikertörténet volt Magyarország számára. Az ezredforduló környéki árokásásra épülő politizálással romlott el valami, s onnantól kezdődött az ország lecsúszása, aminek a vége az lett, hogy a rendszerváltó országok között elsőkből utolsók lettünk.
Honnan indult ez az árokásásra berendezkedett politika?
2000 év végén hirdette meg beszédeiben Orbán Viktor, hogy nincs politikai közép, csak „mi” vagyunk és „azok” vannak. A balliberális oldal pedig gyakorlatilag ugyanilyen felfogással válaszolt a Fidesz-elnök „kihívására”. Orbánnak hallatlanul jó politikai érzéke van, nagy mestere a politikai taktikázásnak, ezt sokszor bizonyította. Az ezredforduló környékén valószínűleg arra érzett rá, hogy ezt a kettéosztottságot jól el lehet adni. De, mondom: gyorsan megjelentek a gyűlöletmotívumok a másik oldalon is, a szocialisták és különösen a szabaddemokraták részéről. A politikai elit egésze marasztalható el ez ügyben. Az a probléma ezzel, hogy innentől lekerült a napirendről a szakpolitikákban egyfajta nemzeti minimum kidolgozásának szándéka. Mindent felülírt a gyűlölködés. Ennek az éles politikai megosztottságnak pedig már önmagában GDP-visszafogó hatása van, az ideológiai alapú gyűlölködés százmilliárdokba kerül az országnak!
A kötet bemutatóján nem csak a politikai elitet, hanem az egész értelmiségi réteget ostorozta az ország lecsúszása miatt. Miben áll a réteg felelőssége?
Az értelmiségi körök ellenérdekeltek voltak a reformok beindításában. Mert ez azzal járt volna, hogy az állami támogatások szerepe csökken, a piac szerepe nő az oktatásban, az egészségügyben, a többi közszolgáltatásban. Az értelmiség addigi kényelmes pozícióját felváltotta volna a státuszok versenyre, teljesítményre alapuló elosztása. Az ellenérdekeltséghez járult hozzá az is, hogy a rendszerváltó értelmiség leginkább attól félt, hogy visszatérhet az előző rendszer. Ezért bebetonoztak 2/3-os törvényekkel egy csomó rossz jogszabályt. A 2000-es évtizedben ezeket a megkésett reformokat el kellett volna kezdeni valahogy, de ezt a szocialista kormányok továbbra is halogatták. 2010 után Orbán Viktor a kétharmados többségével hozzákezdett ugyan, de tette azt megalapozatlanul, kapkodva. Az esetek túlnyomó részében nem jó, hanem rossz irányba változtatta meg azokat a társadalmi alrendszereket, amikhez hozzányúlt. Amikor a Medgyessy-, majd a Gyurcsány-kormány felelőtlen osztogatásba kezdett, az akkori ellenzék nem azt hibáztatta, hogy felelőtlen politizálás folyik, hanem 2006-ban azzal kampányolt, hogy „rosszabbul élünk, mint 4 éve”.
A kampányok már csak ilyenek. Nem mondhatták, hogy most sokkal jobban élünk, mint a Fidesz-kormány idején…
Igen, de mindenki tudta, hogy ez nem igaz, pont azért, mert megalapozatlan és követelmények nélküli osztogatás történt. Nagyon tanulságos a Társadalmi Riportban például Kézdi Gáborék tanulmánya a nyugdíjasokról. Kimutatják, hogy 2002 és 2006 között a nyugdíjak 25 százalékkal jobban nőttek Magyarországon, mint a keresetek. Ilyen ország nincs még egy! Ennek az az egyszerű oka, hogy a politikusok felismerték: a választások szempontjából a nyugdíjasok szavazatának kitüntetett jelentősége van. Azaz – mint sok más esetben – a gazdasági racionalitást felülírta a politikai érdek. Ennek kellene véget vetni!
