Az emberi élet emlékezetbe égett pillanatai, mint tükörcserepek képei villannak fel Tarkovszkij filmjében. Nem összefüggő történetként, mint ahogy az önéletrajzírók megszerkesztik saját életútjukat, amelyben igyekeznek értelmezni, egy központi gondolat köré fonni a szálakat – hanem egymáshoz lazán kapcsolódó epizódokként. Ráadásul az emlékképekkel viaskodó haldokló férfi elméje gyermekkor és felnőttkor közt ugrál.
A „vasfüggönyön” innen merőben szokatlan volt Tarkovszkij eljárása – mind a rendezés technikája, mind a témaválasztás. A szovjet állami filmiparban nem volt szokás önéletrajzi filmet rendezni: a filmkockákon soha meg nem jelenő idős férfi ugyanis maga Tarkovszkij, az epizódok pedig családjának 20. századát elevenítik meg.
Az 1973-ban forgatott film azonban nem elsősorban ezért „pihenhetett” pár évet, mielőtt az évtized végén elkezdték klubokban vetíteni. Sokkal inkább a bevett propagandisztikus szovjet filmnyelv elvetése lehetett az ok. Nem mintha Tarkovszkij keményen nekiment volna a kor tabuinak.
Van benne persze – finom utalásokon keresztül – ilyen is. Az 1961 után Sztálin nevével, alakjával például nem nagyon lehetett találkozni a szovjet nyilvánosságban. A XXII. kongresszus kvázi kitörölte a szovjet történelemből, holttestét október végén a pár évig nevét is viselő Lenin–Sztálin Mauzóleumból is kitették. A brezsnyevi évek hiába kanyarodtak vissza több tekintetben a sztálini korszakhoz, ez nem jelentette a diktátor személyének rehabilitálását.
Az éberség elmulasztása
A filmben mégis van egy jelenet, ahol egy pillanatra feltűnik. Az eset a harmincas években játszódik, a rendező édesanyjával történt meg, aki akkor egy kiadóban dolgozott. A nő feldúltan rohan át a téren, remegő kézzel nyújtja át az igazolványát a kiadóhivatali portásnak, reszketve-sírva, kolléganője jajveszékelése közepette széttúrja íróasztalát, majd főnöknőjével együtt átrohannak a nyomdai részlegbe – ekkor pillanthatjuk meg egy pillanatra Sztálint egy plakáton –, ahol a szekrényből nagy nehezen előkerül a halálra keresett kézirat. Leül egy székre és zaklatottan lapozgat, majd megnyugszik. Végül még mindig a stressz hatása alatt megsúgja a főnöknőjének, mi volt az a nyomdahiba, amitől rettegett. A filmből nem tudjuk meg, de a történet valós: egy ízben Sztálin helyett a „sralin” (szarni) szleng kifejezés jelent meg egy írásban.
A nagy terrort tehát Tarkovszkij nem a százezrek kivégzésével, letartóztatásával, táborokba kényszerítésével mutatta be, hanem egy mindennapi helyzetben, ahol az „éberség elmulasztása”, egy figyelmetlenség, fegyelmezetlenség végzetes következményekkel járhatott. Egy másik áthallásos utalás is megbújik egy jelenetben: a felnőtt Alekszej egy telefonbeszélgetés során megkérdezi anyjától, mikor ment el az apja – ’36-ban vagy ’37-ben? Az anya válasza: ’35-ben. És nem úgy „ment el”, mint oly sokan: egyszerűen elhagyta a családját.
Az egyéni – és a világtörténelem
Szintén meghökkentő lehetett a második világháború bemutatása: a hetvenes évek közepén, a „brezsnyevi pangás” idején sorra készültek a pátosszal teli hazafias filmek a nagy honvédő háborúról. Tarkovszkij ezzel szemben a 12 éves Alekszej és édesanyja, Liza emlékein keresztül elevenítette fel azt. Katonát mindössze egyetlenegyet látunk: egy fejsebesült veteránt, aki Moszkvában lőgyakorlatot tart a tizenegy-kétéves gyerekeknek. A fiúk beszélgetésében megemlítik Leningrádot, amelyet 900 napig tartott körbezárva a német hadsereg. A hősiesség motívuma mégsem hiányzik: a katona gondolkodás nélkül ráveti magát az egyik fiú által eldobott kézigránátra – ám az csak gyakorlógránát volt. A másik háborús jelenet falun játszódik: Lizát és két gyermekét (ahogy a Tarkovszkij családot) evakuálják Moszkvából. Mezítláb teszik meg a kétórás utat az orvos házáig, hogy a nő eladásra kínálja fel ékszereit.
Az egyéni történelem azonban az epizódok közé iktatott dokumentumfilmek révén minduntalan összekapcsolódik a nemzet és az emberiség történelmével. Látunk archív képsorokat a spanyol polgárháborúból – azokról a gyerekekről, akiknek a kimenekítését a köztársaságiak szervezték meg különböző európai országokba és Mexikóba. A gyerekek egy része a Szovjetunióba került és nevelőotthonokban vészelte át a II. világháborút.
Látjuk a második világháború momentumait is: nehéz terheket cipelő katonát, folyóba hulló embereket, Prága felszabadítását, az atombomba gombafelhőjét. Utóbbi már a hidegháborús fenyegetettségre is utalt, hiszen a rendező nem a hirosimai, hanem az 1946 nyári Bikini-atollnál ledobott amerikai kísérleti robbantás felvételeit vágta be. Felvillannak a maoista Kína és a Szovjetunió ellenségeskedései – az Usszuri-folyónál összekapaszkodó szovjet határőrök, a hatalmas zászlókat lengető, fanatizált kínai tömeg. Erről szintén nem volt ildomos nyíltan beszélni, miközben ez a szorongás ott volt a hetvenes évek elejének szovjet légkörében: miközben az olajárrobbanás nyomán a szovjet gazdaság hatalmas többletbevételekhez jutott, ennek jelentős része el is folyt a távol-keleti határvédelem megerősítésére (és gabona-behozatalra).
Elrettentő példa
Tarkovszkij mindezzel megfogalmaz egyfajta hitvallást is az orosz nemzet hivatásáról, Európához való viszonyáról. A kulcsjelenetben egy vízióként előbukkanó nő arra kéri Alekszej kiskamasz fiát, Ignatot, hogy olvassa fel naplójának egy részletét, ami valójában egy idézet Puskin Pjotr Csaadajevhez írt leveléből. Puskin az orosz filozófus 1826 és 31 közt írt – kiadatlan, és a korabeli cári cenzúra közepette kiadhatatlan (amikor 1836-ban a Moszkovszkij Tyeleszkopban mégis megjelent az egyik Csaadajev levelet, Nyikolaj Nagyezsdin szerkesztő egy időre északi száműzetésben találta magát) – filozófiai leveleire válaszolt.
Csaadajev ugyanis azt fejtegette, hogy Oroszország, mivel a visszahúzó keleti egyházat választotta, mélységesen elmaradott, semmivel sem járult hozzá a világ kultúrájához, haladásához. Létének értelme legfeljebb az lehet, hogy elrettentő példát nyújtson. Puskin – aki a maga száműzetését 1820 és 1824 között éppenséggel Délen, a Kaukázus vidékén töltötte – 1836. októberi válaszában azt felelte a hivatalosan hibbantnak nyilvánított filozófusnak, hogy az orosz múlt ezzel együtt vállalható és vállalandó, mert Oroszország két és fél évszázadon át védte Európát a tatár-mongol pusztítástól.
Ezzel az idézettel rímelnek a kínai képsorok és ugyanezt a motívumot húzta alá Tarkovszkij a háborúval kapcsolatban is. A II. világháború képsorai nem a hősiességet, hanem az áldozatvállalást, a szenvedést helyezik előtérbe. Nem a Berlinig masírozó diadalmas Szovjetuniót mutatják meg, hanem azt az országot, amely 27 millió embert veszített el 4 év alatt, amelynek európai területeinek nagy részét elfoglalták, nemzeti vagyonának harmadát elpusztították. (Az összehasonlítás végett: a három legnagyobb szövetséges embervesztesége a háború egészében másfél millióra tehető, míg az USA a nemzeti vagyonának mintegy 1 százaléka veszett oda.)
Az Európát védelmező Orosz-Szovjet Birodalom gondolatával – és Puskin levelével – összhangban állnak a finom kulturális utalások is. A gyerekek által forgatott könyvben Leonardo da Vinci rajzai vannak – és egy pillanatra Genevra de Benci is feltűnik. A film zenei aláfestéséül Tarkovszkij nem orosz zeneszerzőket választott, hanem Bachot, Purcellt, Pergolesit. A lőgyakorlat után a kamera perspektívája kitágul, és a domboldalon Breugel Vadászok a hóban című képe elevenedik meg. Emellett felidéződnek az orosz klasszikusok – Puskin, Dosztojevszkij, Csehov – is. Azaz: mi oroszok – ha mások is vagyunk, ha nem is a nyugati kereszténységet vettük fel anno – Európa és az európai kultúra részei és részesei vagyunk.
