Félve nyomtam meg a telefon gombjait, amikor az egyik legnagyobb alternatív rockegyüttes képviselőjét kerestem. No, nem azért, mert egyébként lenne mitől rettegnem, de átfutott az agyamon, hogy mégiscsak a Quimby-t szeretném faggatni arról, hogyan telt a múlt és mit prognosztizálnak a jövőben. Aztán persze az egyeztetés sikerült, hezitálás nélkül igen volt a válasz az interjú kérésre. Kiss Tibortól győri koncertjük előtt azt is megtudtuk: egyáltalán nem félnek a „lebácsizástól”.
– Két évtized van a csapat háta mögött. Ha röviden lehetne értékelni zenei pályafutásotokat, az érzéseket és élményeket, akkor mit mondanál? Hogy telt az elmúlt 20 év?
– Kiss Tibor: Kalandokkal, sztorikkal tarkított, szellemi és lelki hullámvasút. De nyílván nem is lenne az igazi, ha most néhány gondolattal el tudnám intézni ezt az időszakot, hiszen az egyet jelentene azzal, hogy valójában nem is volt ez olyan érdekes. Inkább az van bennem, hogy rengeteg történetről lehetne hajnalokig mesélni. Amikor ezt magunk között felemlegetjük, akkor nemegyszer nagyon mókás dolgok jönnek elő. Ez már egy fél életút. Közben felnőttünk, összerohadtunk, és a kis kocsmáktól, kluboktól eljutottunk oda közösen, ahol ma állunk. Nekünk ez az életünk gerince.
– Az első dalok angol nyelven jelentek meg. Ez tudatos döntés volt a Quimby részéről?
– K.T.: Dehogy. Nem gondolkoztunk azon, hogy mire van igénye a közönségnek, csak zenéltünk. Nyílván egy zenekar mindig olyan zenét játszik, amit maga is szeret. Bármilyen furcsa, de ez nekünk természetesen jött. Az már később tudatos döntés volt, hogy magyarra váltsunk.
– Azóta nagyon sok olyan nóta született, amely más hazai együttesek is megérintett, hiszen rengeteg feldolgozás készül a dalaitokból. Elég ha csak a Most múlik pontosan című szerzeményre gondolunk. Elengeded ezeket a dalokat?
– K.T.: Pont azért, mert ebben az óriási üstben amit Quimby-nek hívunk, abban annyi féle fűszer és tartalom van nem meglepő, ha egy-egy dal kikerül a karmaink közül. Szinte önálló életre kelnek a muzsikák, de ez óhatatlanul megtörténik egy 20-10 éves társaságnál. Ebből aztán születnek olyan feldolgozások amelyek nem igazán sikerülnek jól, megmosolyogtatnak, de vannak egészen kiváló kreációk.
– Tavaly azt mondtad, hogy a 2012-es év első hónapjait a jövő átértelmezésére szentelitek. Ez megtörtént?
– K.T.: Részben igen. Ez nem egy mély elmélyülés volt, csak mindenképpen szerettünk volna egy kis szünetet tartani. Egy ilyen zenekar, mint a Quimby is, folyamatosan turnézik, nincsenek pihenő időszakok, ezért néha levegőt kell venni. Alkotgattunk, rendeztük a sorainkat, szóval nem lógattuk a lábunkat, csak megterveztük egy kicsit a jövőnket.
– Akkor mire számítsanak a rajongók?
– K.T.: Egy újabb szünetre (nevet). Persze csak viccelek! Sok mindenen dolgozunk egyszerre, nemsokára megjelenik egy dupla DVD, egy nagyon intim koncerttel és egy nagyon nagy koncerttel, ezen a két szélsőségét mutatjuk be a zenekarnak. Dolgozunk az új dalokon, közben készítünk egy válogatás lemezt külföldre. Ezek a kardinális dolgok, úgyhogy van most tennivaló bőven.
– Eltelt két évtized. Nem féltek az idő vasfogától?
– K.T.: Már egymást is elkezdtük bácsizni és eleve azt nézzük, hogy jól passzol-e majd a nevünk a bácsi jelzőhöz. Az ember ebbe is beleszokik, mint az élet többi változásába. Bár azért a valódi bácsizás még egy kicsit odébb van, de szellemileg azért nem árt felkészülni rá. Már itt-ott fáj tudod…Nehéz megmondani azt, hogy mi lesz ebből a csapatból, amikor már nagyon ráncosak leszünk, mint például a Rolling Stones tagjai. Mi is nehezen találunk követendő példát az országon belül, ez a kis piac nagyon gyorsan felzabálja a szellemi termékeit, nagyon intimek a viszonyok, nagyon közel vagyunk a közönséghez és sokat látják a produkciókat. Tehát, hogy ezt életben tartsuk és érdekesek maradjunk, az nem kis feladat, de azon vagyunk, hogy minél tovább csináljuk…
