Orrnyílásaink látszólag nyitott kaput jelentenek a szervezetünkre támadó vírusok és baktériumok ellen, pedig nem így van. Immunrendszerünk már az orrban felveszi a harcot a betolakodók ellen, méghozzá a nyálkahártya által rájuk zúdított váladék, köznapi megnevezéssel élve takony formájában. Ennek célja a kórokozók csapdába ejtése és kitessékelése a testből. Számunkra ez az állandó orrfolyás kellemetlen tünetével jár, de mint sorozatunk előző részében írtuk, megéri.
Levegő csak szájon át
Ha belső védelmi rendszerünk csúcsra járatásának további bosszantó következményeit keressük, nem is kell sokkal mélyebbre hatolnunk, hogy elérjük az éjszakákat pokollá tevő orrdugulás helyszínét. Az orrüreget borító nyálkahártyánál járunk, amelynek funkciója „békeidőben” is igencsak összetett. Hihetetlenül rövid idő, a másodperc tört része alatt kell a tüdő számára „előmelegítenie”, párásítania és az apró szennyeződésektől megtisztítania a beszívott levegőt.
Vírusok támadásakor emellett fokozott váladéktermelésbe kezd és megduzzad. Utóbbi is az immunrendszer jól felépített stratégiájának része, a duzzadt nyálkahártya ugyanis fizikailag állja útját az alsóbb légutakba igyekvő behatolóknak – mondja az FN24-nek Tarpay Ádám általános orvos. Ha úgy tetszik, igyekszik bezárni az ostromlott erőd kapuját. Csakhogy a kórokozóknak állított gáton a levegő is nehezen jut át. Ilyenkor fulladozunk és próbáljuk olyan szintre fejleszteni a szájon át való légzést, hogy valahogy el tudjunk aludni…
Ellenség a falakon belül
Ide kapcsolódik a torokfájás, mint a szezonális téli megbetegedések egyik kellemetlen tünete, ám a lázzal, orrfolyással és orrdugulással ellentétben ez nem immunrendszerünk stratégiájának része. Ez sajnos a duzzadt, vörös, gyulladt nyálkahártya „mellékhatása”.
Az ostromlók azon része, akiket nem söpört ki az orrváladék, akik nem ragadtak fenn a nyálkahártya emelte barikádon, tovább folytatják előrenyomulásukat a tüdő irányába. Testünk a hangszálaktól lefelé, a légutakon is felállított egy védelmi vonalat, amelynek főhőse ugyancsak egy nyálkahártya apró csillószőrökkel felfegyverezve.
Ez is ragadós váladékot termel, hogy csapdába ejtse a vírusokat és baktériumokat, majd nyálkában „magatehetetlenül vergődő”, „lefegyverzett” ellenséget a csillószőrök, mint egy futószalag szállítják visszafelé, a száj és az orr irányába. Segítségre van szükségük viszont ahhoz, hogy véglegesen kilökjék terhüket a szervezetből.
Lenyelni, vagy kiköpni?
Csiklandós, fullasztó érzés uralkodik el a torkunk környékén, amitől hangrésünk bezáródik, rekeszizmunk összerándul, és az így megnövelt nyomás hatására 80-100 km/h-s sebességgel szakad ki belőlünk a köhögés. Eleinte száraz, fullasztó, majd kiugrik a szemünk az erőlködéstől. Nem feltűnő mert a legtöbb vírus esetén nincs gennyképződés -, de minimális mennyiségben ilyenkor is távozik a szánkba kórokozók hadát fogva tartó váladék, magyarul ilyenkor is bacilusokat és vírusokat köhögünk fel.
Sokkal látványosabb a hurutos köhögés, amikor a felköhögött váladék a baktériumok jelenléte miatt már színes és szagos is. A köhögéssel távozó váladék sajnos az ember szájában landol, és döntésünkre van bízva, hogyan tovább: kiköpjük, vagy lenyeljük. Első eset nem túl higiénikus, a „köpettel” ugyanis másokat is megfertőzhetünk, ezért ha nem lehet kulturáltan és biztonságosan véghezvinni, marad a második lehetőség. Elég gusztustalan, de a lenyelt váladék így nem okoz problémát, gyomrunkban a savas környezet fertőtleníti.
Első hallásra talán furcsa, de könnyen beltható, hogy a tüsszentés és a köhögés is egyazon célt szolgálja: hirtelen nagy mennyiségű kórokozótól szabadítja meg a szervezetet. Az előző részben az Egri csillagok egy jelenetével példáztuk az orrváladék szerepét, amennyiben éppúgy sodorja le az orrból a behatoló kórokozókat, ahogy az asszonyok öntötték forró szurokkal a falra mászó törököt. Ha maradunk a hasonlatnál, akkor a tüsszentés és a köhögés testünk várának a tüzes kereke. Feltartóztathatatlanul söpri el a támadók tömegeit.
