Nem először indulunk neki a Berettyóújfalu, illetve a város közeli kistelepülések felé vezető útnak. Tudjuk, mire számíthatunk az ország egyik leghátrányosabb vidékén, a falvak legszegényebb utcáiban, a nyomorban (mai szofisztikált kifejezéssel: mélyszegénységben) élők házaiban. A látottakat azonban nem lehet megszokni.
Az Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola egy sajátos – az alapító-igazgató, L. Ritók Nóra által szociális iskolának nevezett – modellt épített ki. Az – új köznevelési törvény által erősen sújtott, s ezért lehet, hogy be is záró – intézmény tevékenységének lényege, hogy a művészeti nevelés eszközeivel és az iskolába járó gyerekek családjainak felkarolásával próbálja kiszakítani a mélyszegénységben élő családokat a reménytelen helyzetükből.
Az iskola látványos sikereket ér el. Igaz, e sikerek nagyon kevéssé mérhetőek a hagyományos eszközökkel. Mint L. Ritók Nóra elmondta, bár az iskolába járó közel 700 gyerek évi mintegy 500 hazai és nemzetközi pályázaton nyer különböző díjakat, de nem ez az igazi siker. Az inkább olyan hétköznapi dolgokban mutatkozik meg, hogy az igazgyöngyös gyerekek kevesebbet hiányoznak az iskolából, kevésbé agresszívek, szüleiknek sikerül valamilyen munkát vállalni. Vagy ha egy sajátos nevelési igényű, nyomorgó cigánygyerek jogosítványt, szakiskolai végzettséget szerez. Arra büszke az igazgató, hogy a családokban kezd kialakulni a bizalom feléjük, tudnak beszélgetni, a problémák megoldásait közösen keresik.
E hosszú évek során kiépített bizalom az alapja annak is, hogy kis csapatunk „bebocsátást nyer” e másik világba. L. Ritók Nórával és kollégájával látogatunk meg néhány családot, ezúttal Körösszegapátiban. A körülmények nagyjából ugyanazok mindenkinél: lerobbant vályogház, amelyben az előtér-konyhából egy kis sötét szoba nyílik. Itt él az egész család, a nagyszülők, a fiatal felnőttek és a különböző korú gyerekek.
A legtöbb helyen vaskályha adja a meleget, legalábbis, amíg van fa. A plafonon egy csupasz izzó nyújt szegényes világítást. Víz nincs, WC az udvarban. A modern világot a tévé képviseli (állandóan megy az RTL Klub vagy a gyerekeknek mesecsatorna – nem firtatjuk, honnan az előfizetés ez utóbbira), illetve a kártyás mobiltelefon. Erről tudják „Nóri nénit hívni visszahívóra, ha baj van.” A szobában egy vagy két ágy fér el, ezeken és a földön húzza össze magát éjjel a népes család. Több házban megjelennek reggelente a patkányok is.
Karácsony a létminimum alatt – a galériáért kattintson!
Fotó: Neményi Márton
A családfenntartók közül általában az asszonyok „viszik a szót”, s mondják el nekünk, idegeneknek, a legfőbb problémát: nincs munka. A szerencsésebbeknek legalább közmunkája van, de – mint mondják – az is hamarosan megszűnik. Így marad az állam egyre csökkenő gondoskodása, a segélyek, a „szociális”, valamint a boltban a hitelre kapott élelmiszer. (Amit persze előbb-utóbb kamatostul kell megfizetni.) A számlák kifizetetlenek, állandó téma a villany ki- és visszakapcsolása. A szemekben a tehetetlenség, a reménytelenség, és a beletörődés.
Pedig itt is jön a karácsony. A gyermekeknek még vannak vágyaik. A „Mit szeretnél karácsonyra?”- kérdésre a csokitól a Barbie-babán át a mobiltelefonig tart a válasz-spektrum. A felnőtteknél leginkább a „legyen munka”.
Kicsit fura helyzet, ez az „odamegyünk, és megtekintjük, hogy élnek a szegények”. Mintha más országban, más világban élnénk. Pedig ez is Magyarország, 2011 karácsonyán. A szociológusok szerint minden harmadik ember él a szegénységi küszöb alatt, s e több mint 3 millió embernek a harmada mondható mélyszegénynek. A szegénység nem romaprobléma, a mélyszegénységben élők közel fele cigány származású.
Hazafelé a rádióban egy fogyasztói kutatást ismertetnek, ami szerint a magyar lakosság átlagosan 45 ezer forintot áldoz idén karácsonyi ajándékokra. Az általunk meglátogatott családok igencsak rontják ezt az adatot, ők semmit nem tudnak erre fordítani. Valószínűleg december 24-e is ugyanolyan este lesz számukra, mint minden más téli éj. Bár minden szobában volt már most is egy pici, csenevész fenyő, alatta azonban nem lesz más csomag, mint amit esetleg adományokból kapnak. És az asztalon (ami inkább dohányzóasztalra emlékezetet, hiszen attól nagyobb be sem férne a szobába) sem lesz ünnepi vacsora. Jó, ha lesz egyáltalán valami.
Egymillió honfitársunkról beszélünk.
