2011. November. Valahol a budai hegyekben
Már vagy fél órája bolyongunk az erdő mélyén letérve a turistaútról, miközben lándzsát faragunk. Tízéves fiamnak éppen arról mesélek, az ősember is mindig készült a télre – éppen, mint az állatok. Lándzsát hegyezett – mint mi –, amivel elejtette a mamutot, gallyat gyűjtött.
Fotók: Kummer János
Aztán egyszer csak ott van. Rézsút alattunk, jószerivel beleütközünk az Emberbe. Persze van neki neve is, no és lehetne akár GPS koordinátát is mellékelni hozzá – de nem ez itt a lényeg. Inkább maradjunk a: valahol a budai hegyekben él egy Embernél…
Megszólítom, köszönök neki, bemutatkozom. Kétpercnyi csönd a válasz. Vagy nem hall, vagy nem akar észrevenni. Van időm körülnézni. Az Ember háttal nekünk, terepszínű zubbonyban és nadrágban a hófehér hungarocellkunyhója oldalánál térdel. Haja rövidre vágott, kócos, őszbe hajló. Nem tűnik csövesnek, sokkal inkább valami mesterembernek. Láthatóan szakavatott kézmozdulatokkal és rettentően elmélyülve ütemesen a földet döngöli éppen. Szigeteli éjjeli menedéke lábazatát, ezzel egyszersmind kívülről “utat biztosít az olvadék elcsorgásának”. Merthogy olvadék mindig van. Most is lesz, az biztos… Háta mögött „toscan” stílusban terméskőből kirakott domboldal széltől védi a tábortűz faszenes helyét. Kimondottan hangulatos, bár a homelesst kevésbé az Otthon Magazin, mint inkább a kényszer és az úttörőtáborok emléke ihlette. Körös-körül, mégis valami rendezettséget sejtetve „egyszervalamiremégjólesz” kacatok hevernek. A már begyűjtött téli tüzelőt és az értékesebb kincseket odébb két sátor védi az időtől.
– Látja, földdel szigetelem a házam … betonozhatnám is, de az hidegebb, mint a fagy … döngölt föld melegen tart … aztán lefedem vízálló gipszkartonnal … aztán lefestem az egészet … látja, ilyen precíz munkát kevesen végeznek … – böki ki egyszer csak a döngölés ütemének megfelelően szaggatottan.
– Itt lakik a hegyen? (Kérdem bátorításként véve a megkésett választ. Keze persze ütemesen tovább jár, szemét nem veszi le a munkáról, miközben válaszol.)
– Húsz éve … először kicsit odébb, amíg kialakítottam itt a helyet … meg kellett tisztítani … télen egyedül itt volt száraz a talaj… biztos meleg légáramlatok buknak át … nem marad meg a hó, meg a jég egy ötvenméteres csíkon …
– És amit itt látni, azt mind maga építette?
– Én hát … ez az otthonom … két réteg hungarocellt ragasztottam össze … így van vagy húszcentis a fal … a réseket szigeteltem … ablakot vágtam … sátorlappal borítottam …
– Még sosem dőlt össze?
– Ez?? (hangjában némi sértettséget vélek felfedezni) … a legnagyobb viharokban, amikor fákat tekert ki a szél … ez meg sem moccant … stabil ez …Miközben mesél, bekukkantok a nyitott ajtón. A kuckó lehet úgy nyolc négyzetméter. Bent ágy, LG LCD, rádió, elektromos melegítő, kint az antenna a ház fölé vagy tizenöt méter magasan nyúló korhadt fenyő tetején figyel – szinte összkomfort.
– Honnan az energia? (Buggyan ki a látvány láttán a kérdés, mire már megáll a keze, feláll, felém fordul. Arcát a tiszta hegyi levegő barázdálta, szeme nem várt értelmet sugárzó, vidám, halványkék. Meg nem mondom, mennyi idős.)
– Honnan, honnan. A napból – lesz majd. Már kész van a napelem, de még nincs beüzemelve. Internetről néztem meg, hogyan kell összerakni egy alapot, és megvettem hozzá az alkatrészeket. De addig is, látja ott azt a hatalmas akkumulátort? Van vagy harmincöt kiló. Na, abból. Nyáron elég egyszer, télen kétszer tölteni.
– És hogyan tölti? (De, közben nem tudom eldönteni, tréfálkozik velem, vagy komolyan kész az „űrtechnika”, bár az antennával felszerelt fenyő látványa elég meggyőzően hat, aztán elő is húzza a sátor alól. Tényleg van neki…)
– A hátamra kapom, akárcsak azt a gázpalackot ott – mutat jobbra, egy jó méter magas darabra, amit főzésre, nagy hidegben fűtésre is használ -, oszt lebaktatok velük a városba. Megtöltetem, aztán visszahozom őket. Ezért kell a napelem, rohadt nehéz az akku, de eztán majd a nap tölti.
– És vize honnan van?
– Azt is hozom. Van egy karos kút a közelben. Itt ez a hatalmas hátizsák – kapja ki a ház mellől – és van két darab tízliteres műanyag kannám is. Ezeket töltöm meg. Kell a víz, mert mosogatok, fürdök, kávét csinálok – mutatja az áttetsző olasz klasszikus mokkás csészét, amit már sehol sem lehet kapni, de ez így itt a hegyen tiszta kánaán.
– Jó erőben van, hallja-e! Ez még Fekete Lacinak fénykorában is nehezére esett volna! Hány éves?
– Ötvenkilenc. Három év múlva nyugdíj! Huszonnyolc év munkaviszony után remélek egy kis pénzt.
– Hova utalják? Hova jön a postás? (Közben megállapítom, hogy ha ötvenet mond, azt is elhiszem…)
– Nem jön az sehova. Nem kell nekem bankszámla sem. Minek az, csak viszi a pénzt az utalás is meg a felvétel is. Majd a nyugdíjfolyósítón keresztül személyesen felveszem.
– Budapesti?
– Kabán születtem 1952-ben. Tudja, ott volt a cukorgyár. Na, azt is elbaszták… (és mintha valami gát szabadulna fel benne, elkezd ömleni belőle a szó) Azok, akik eladták, ahogy a Taurus gyárat is. Ott dolgoztam a ’80-as évek végéig. A vulkanizálóban. Mindenféle gumit gyártottunk kerékpártól, traktoron, kamionon át repülőfutóműig. Jó magyar gépekkel. Aztán a rendszerváltáskor elhúzták a kanadaiak a mézesmadzagot, és eladtak egy rakás automatizált gépsort. Na, azok rosszabbak voltak, mit a régiek. A gyár csődbe ment, a tulajdonos meg apróért eladta azoknak, akik a szar gépeket rájuk sózták. Naná, hogy rögtön előkerültek a professzionális gépek. Előbb a szar gépekkel csődbe vitték a gyárat, aztán olcsóért megvették… Azóta remek gumikat gyártanak. Így megy ez… De én már hamarabb eljöttem, mert hullottak mellőlem az emberek, mint a legyek… Rák… Én is elmentem orvoshoz. Mi volt az első kérdése? Dohányzom? Igen, Ne dohányozzon, azzal kidobott. De ettől még nem támadtak fel a barátaim. Úgyhogy felköltöztem a hegyekbe. Itt tiszta a levegő.
– Hajléktalan létére és az eszközeit látva már-már “gazdagságban” él. Mégis miből?
– Tudja, én dolgos ember vagyok. A környéken meg nagy házakban gazdag népek élnek. Járok-kelek, és becsületesen, aprólékosan dolgozom. Kézről-kézre adnak. Megcsinálok nekik mindent, amit kérnek, fát vágok, füvet nyírok, szerelek, díszkövezek, ha kell, ők meg kifizetnek. Nem, nem vágnak át, nem olyanok. Nem koldulok. Megdolgozom a kajáért meg a házhoz szükséges dolgokért.
– Családja van?
– Van, de nem itt. Nem váltam el. Sőt, gyerekem is van, de nem a feleségemtől, mert az meddő volt.
– Hát akkor?
– Megtalált egy nő… Tudja, hogy van az… Hasonlítottam a férjére, aki meg steril volt. De a nő nagyon akart gyereket, hát segítettem neki.
– Nem hiányzik a gyermeke? Ismeri egyáltalán? Mekkora? (Újabb rövid csend, láthatóan a múltba réved.)
– Ááá, felnőtt ember az már… még nem találkoztam vele soha … bár egyszer megnézném … beszélnék vele … de tudja, hogy van ez, soha nem mondanám el az igazságot, mert nem akarom a családot tönkretenni … csak azért beszélnék vele, hogy …. hogy az arcát elraktározzam magamban … itt bent … az agyamban … a szívemben … mert azt bármikor elő tudom venni …. az melegen tart ….
– Más rokon?
– Nővérem Budaörsön él. Néha feljön, én is lemegyek hozzájuk. Nyugdíjasok. Jó nyugdíjuk van, de lakást vettek a gyereknek, ők nyögik a részletet…
– Mit szól hozzá, hogy itt lakik fent?
– Elfogadja a döntésemet, nem akar megváltoztatni.
– Szórakozás? (A kérdésre hamiskás mosoly jelenik meg a szemében.)
– Látja ezt a kannát? – lép egy cirka huszonöt literes lezárt műanyag hordó felé, és már csavarja is le a tetejét. Szagolja meg! Tudja mi van benne?
– Fogalmam sincs – mondom őszintén, miután fölé hajolok, és valami furcsa, erős szagú lötty mozog benne, a tetején vastag rétegben úszik valami.
– Murci! Látva az értetlenségemet azért hozzáteszi: Pálinka. Éppen forr. Tudja, hogy csináltam? Ötvenfokos pálinka az alap, arra tettem vagy tizenöt kiló erdei vadgyümölcsöt, körtét, almát, az időjárás forralja és hűti. Majd előkap két rézcsövet és azt mutatja mosolyogva: Már készítem a lepárlót, már szabad! De nehogy azt higgye, alkoholista vagyok! (Nem hiszem azt, látszik rajta, hogy nem az.)
– És nő nincs az életében? (A mosoly vigyorrá húzódik.)
– De, a Tünci macska, de azt már kipakolták… Meg a Duci … harminchat éves … három éve ismerem, szűz volt még a lelkem, de bevezettem a jóba. Nehéz volt, mert mindene nagy, a hely meg kicsi. De nem úgy. Nem kövér ám. Erős, erősebb, mint én. Olykor összejárunk, mert tudja, hogy van az – mindenkinek kell a jó.
– Mit csinál, ha felfedezik itt fent?
– Nem zavarok én senkit. Sőt. Még segítek is, tisztítom az erdőt. Húsz évig nem találtak meg, eztán sem fognak.
– De mégis, ha felszámolnák a házát, ha mondjuk felajánlanának egy szükséglakást?
– Soha nem mennék vissza a városba… itt fent jó a levegő … nem úgy, mint ott lent … , ott nagy a szmog … meghal tőle az ember … én is meghalnék …
