Belföld

Frei: Itt bizony nincsen szabad sajtó

Bihari Ádám
Bihari Ádám

2011. 10. 26. 10:00

Frei Tamás 13 éven keresztül jegyezte a Dosszié nevű szórakoztató riportfilm-sorozatot, mely néha botrányokkal, néha csatornaváltásokkal, de végig megmaradt az egzotikus helyek, exkluzív történetek és személyiségek tematikájánál. A folyamatos utazgatás után egy ideje Nizzában letelepedve a magyar elit sajátos logikáját, racionális és irracionális hatalmi játszmáit dolgozza fel fikciós regényekben. Első, egy éve megjelent könyvében a Megmentőben a politikai elit, a most piacra kerülő Bankárban pedig a bankár szektor fiktív prominensei kerülnek a boncasztalra. Frei Tamással a regény egyik helyszínén, egy genovai kávéházban beszélgettünk újrafelhasznált újságírásról, fejlett világbeli rabszolgaságról és arról, ki az egér és ki a birka.

frei tamás (frei tamás)

Mikor érezted először, hogy ott fogod hagyni a tévés szakmát és valami másba kezdesz? Visszatérnél?

Erőteljesen megváltozott, és változik még most is a tévés piac, és ez már rég nem kedvezett annak a televíziós újságírásnak, amit én tanultam, amit szerettem csinálni. Azért, hogy ezt megtehessem, sok kompromisszumot kötöttem már akkor is, de volt egy pontja a leegyszerűsítésnek, butulásnak, ahol meg kellett állni. Ez persze nem csak Magyarországon történt meg, az egész világon jelentős átalakuláson ment keresztül a médiafogyasztás. Egyre több csatorna van, egyre specifikusabban ki lehet elégíteni az emberek érdeklődését. Ettől függetlenül bizonyos országokban megmaradt az erős közszolgálati televíziózás kultúrája, nem tologatták ide-oda az egymást váltó rezsimek. Nekünk viszont nincs BBC-nk, ZDF-ünk és persze sok minden másunk sem.

Az infotainment műfajban, ahol én tevékenykedtem (information/entertainment – információ/szórakoztatás – a szerk.), tehát adott volt a kereskedelmi logika, de minden az arányok kérdése. Amikor már 80 százalékban a szórakoztatás lett az elvárás, hogy csak nézzük a Dossziéban a gazdag emberek szép házait, de bonyolult dolgokat nehogy fölvessünk, meg Tamás az ország nevét se mondd, ha lehet, mert úgysem tudják, hol van, az ráébresztett, hogy vagy ehhez alkalmazkodom, vagy abbahagyom.

Ennyire megváltoztak volna a fogyasztói szokások, hiszen a tévénézéssel töltött idő, pont hogy csökkenő tendenciát mutat?

A piac nagysága is meghatározza egy ország televíziós műsorkészítési szokásait, valamint az, hogy milyen típusú hirdetők jelennek meg rajta. Ez bizonyos fajta műsorokat bevon a műsorstruktúrába, másokat kitaszít belőle. Az itteni folyamatok kifejezetten a tömegműsoroknak kedveztek.

Ahogy tektonikus lemezekként változott a nézők összetétele, úgy alakult át a műsorok összetétele is tematikus szempontból. Voltak még persze történetek, amiket szívesen feldolgoztam volna, de éreztem, hogy nem lenne sikeres, nem tudnék vele nézőszámot produkálni. Azelőtt mindig találtam olyan sztorikat, amikről tudtam, hogy hoznák a közönségszámot, de engem is érdekeltek. A két utolsó évem viszont olyan volt, hogy már alig tudtam tíz jó témát kiszenvedni magamból, mert mindig azt éreztem, hogy látszik a tévéműsor készítőjén, hogy őszinte érdeklődéssel, vagy csak rutinból dolgozik. Ráadásul a programigazgatónak is kellett, hogy tessen a Dosszié, hiába nézték százezrek. Tőle függött az életem, ez is egy újabb szög volt a televíziós koporsómba. Szerettem volna egy másfajta szellemi impulzust.

Tulajdonképpen csak a munkán kellett alakítani, hogy olyasmivel foglalkozzak, ami úgy visz külföldre, hogy nem csak három napot, hanem három hónapot tudok egy helyen tölteni. Megpróbáltam összekötni a kellemest a hasznossal és láttam, hogy előbb-utóbb így is, úgy is vége szakad ennek a tévés dolognak, így jött a regényírás. Ha mindig benne akarsz maradni a tutiban, akkor sosem fogsz tudni váltani. Vakrepülés nélkül nem működik.

Most már kívülállóként, külföldről mi az, ami szemet szúr a hazai médiapiacon? Követendő külhoni példák?

Például online hírfogyasztóként az online újságírás egyik legfőbb problémájának látom, hogy az újságírók ma már sokkal ritkábban tudnak kimozdulni a szerkesztőségből, kényszerűen be vannak zárva az internet világába, ahol elolvasnak száz cikket valamiről és megírják belőle a százegyediket. Egy ilyen apró, tízmilliós piacon, mint a miénk, gyakorlatilag valódi oknyomozó, intenzív, a lényeget érintő kérdéseket boncolgató újságírás nem marad életben. Marad a véleményújságírás és az újrafeldolgozás.

Ez is globális folyamat. Mára maradt a világon kb. tíz hírgyűjtő oldal, ahol tényleg híreket szerző és vadászó termékek vannak, ahol még tényleg van arra pénz, hogy újságírók magas szakmai színvonalon műveljenek valamit. Aztán ezeket adják tovább, ezeket fogyasztja a világ. Ez független a politikától. Ez az ország méretétől, a piac méretétől, az érdeklődés szintjétől függ. Legyalulták ugyanígy a belga sajtót is, ott is Rupert Murdoch győzött.

Akkor nem is igazán van külföldi példa, hiszen nekik sem sikerül.

A pénz cenzúrája egy tízmilliós országban mindig jelen lesz. A közszolgálati média sosem lesz független, a kereskedelmi tévé pedig mindig kénytelen lesz kompromisszumokat kötni. Gyakorlatilag a politika és a pénzügyi élet agressziójának a mértékén múlik, hogy a fogyasztók számára mennyire tűnik szabadnak a sajtó. Ha gátlástalan a politika és nagyon belenyúl, akkor leesik a tantusz az olvasónak, hogy itt bizony nincsen szabad sajtó.  Ha pedig ügyesen csinálják a fiúk, akkor sokan azt fogják hinni, hogy szabad a sajtó, pedig hát nem. Hozzáteszem, azt gondolom, hogy a fikciós politikai regény műfajában, amiben most tevékenykedem, sokkal szabadabb vagyok.

frei tamás (frei)

Maradt még itt piac, kereslet a “távoli egzotikus helyek, exkluzív történetek” számára, melyekkel az egykori Dosszié és a mostani könyveid foglalkoznak, vagy az emberek nem költenek már ilyesmire, pont eléggé lefoglalja őket a frankhitel és az emelkedő áfa?

Ha az emberek olyan szinten el vannak havazva az életük problémáival, hogy már nem fogyasztanak csak százszázalékos szórakoztatásra épülő termékeket és azt is ingyen, az egy jelenség, azzal nem tudok mit kezdeni, de én azért nem hiszem, hogy tízmillió ember élne így Magyarországon. Ez egy értelmes európai ország, sok embert foglalkoztat nagyon sok kérdés, sok a közéletről intenzíven gondolkodó ember.

Ha csak az én a 20 éves ciklusomat nézem, a kilencvenes évek második fele nagyon érdekes volt műsorkészítés szempontjából. Egy nem sokkal korábban még bezárt kommunista országban, ahol csak nagyon keveseknek volt lehetőségük utazni, az emberek látni akarták a világot. Aztán az ország nyitott a nézettség pedig elindult lefelé. Magyarország viszont, – lehet, hogy bántóan hangzik majd, amit mondok – megint egyre provinciálisabbá kezd válni. Benne vagyunk a világban, de mégsem vagyunk benne. Egyre inkább zárkózunk be, szűkül az érdeklődés. Mintha véget érne az élet, ha 1,2 százalék a GDP és nem 1,1, pedig nem ezen múlik a boldogság. Ez egy lélektani szám, ettől nem fog rosszabbul esni a kávé. Nagyon sok országban túllendültek ezen az emberek. Bízom benne, hogy otthon is sokan vannak, akik regényeket olvasnak, külföldi magazinokat lapozgatnak és kíváncsiak a világra, mert az iszonyú színes.

Az új könyvedben szereplő bankárvilág most nagyon benne van a levegőben, az emberek figyelme is erre fordult a bedőlt hitelek, különadók, a bankoknak nyújtott segélyek miatt. Jósokkal vagy közgazdászokkal beszéltél inkább?

Is-is. A nyugati világban már elég régóta foglalkoztatja az embereket ez a kérdés, számos tanulmány és könyv is született a témában. Kb. 5000 éve létezik a bankár és az adós viszonya. Kölcsönadunk valakinek, és ő nem tudja visszafizetni.  A római birodalomban a rabszolgák 90 százaléka nem hadifogoly volt, hanem állampolgár, aki úgy eladósodott, hogy élete végéig ingyen munkával fizetett, ahogyan most a svájci frankhitelesek a törlesztéseikkel.

Az USA-ban ma pl. a lakosság 46 százalékának több a tartozása, mint a ház, autó, amit megvásárolt belőle. Az oly sokszor irigyelt 300 milliós Amerikában 150 millió ember tulajdonképpen nincstelen rabszolga, a szónak abban az értelmében, hogy reggeltől-estig dolgozik, és semmije sincs, mínuszban van. Persze nem annak tűnnek, de mezopotámiai értelemben azok. Ott is sokat gondolkoznak azon, hogy most már az ingatlanügynököknek és a bankároknak is szívni kéne kicsit.

Előfordul, hogy túlfeszítik a húrt azok, akiket mi most éppen bankároknak hívunk. Van, amikor a leendő rabszolgák teljesítő képessége elérte a határt. Az elit, amelyik a haszonélvezője annak, hogy kölcsönadott, néha nem érzi a megfelelő lélektani pillanatot, amikor le kell írni az adósságot, nullázni kell, különben borul az egész. Az orosz cári elit például nem érezte, hogy elfagy a muzsik lába munka közben, mert nincs rajta csizma. Forradalom lett a vége. A magyar elit sem érezte ezt sokszor, remélem, most talán fogja, és jobb lesz a ritmusérzékük.

Az Occupy mozgalom a válasz?

Ez a düh, ami a reakció. Már nincs mit elvenni tőlük, nincs mit veszíteniük.

Amit te a magyar politikáról, a magyar gazdaságról, emberekről szeretnél elmondani, az mostantól könyvekbe lesz csomagolva?

Én nem akarok leleplezni, inkább a hazai politikának a szövésmintáját, a hátterét, logikáját akarom megmutatni az embereknek. Nem hiszek abban, hogy a mi sorsunk Budapesten dől el a miniszterelnöki irodában. Nem ott dől el, New Yorkban dől el, meg drága yachtokon szerte a világban.

Nem lenne őszintébb és szakmaibb munka ezt oknyomozó riportok formájában megírni?

Nem jutna el annyi emberhez. Nem a hiúságról szól, de hiú vagyok annyira, hogy nem a fióknak akarok írni. Mondják rám nyugodtan, hogy ez a hibám. A tévézésben sem a kis kábelcsatornának akartam lilaködös műsorokat gyártani. Inkább egyszerűsítettem, kompromisszumokat kötöttem, de minél több embernek szerettem volna ezeket az üzeneteket eljuttatni, megmutatni dolgokat, amiket én láttam a világban.

Ez nem áll ellentétben azzal, amit korábban mondtál, hogy éppen a leegyszerűsödés folyamata miatt hagytad ott a tévézést?

Ott abban a kontextusban értettem, hogy tudományos szakfolyóiratnak dolgozom, vagy kereskedelmi televíziónak. Most pedig inkább arról beszélek, hogy a kereskedelmi televíziózáson belül milyen folyamatok zajlanak. Túl sokat dolgozom ahhoz, hogy a fióknak írjak. Fontos nekem, hogy a könyvpiacon is olvasott regényíró legyek. A 150 ezer olvasót nem szabad a volt 2 milliós nézőszámhoz mérnem, mert akkor harakirit kéne elkövetnem, hiszen ha csak a számokat nézem, csak minden 15. tévénézőt tudtam megtartani. Nem így nézem, hanem ezen a műfajon belül a lehető legtöbbet szeretném belőle kihozni. Abból azért szálltam ki, mert már nagyon bugyutává kellett válni, itt viszont nem ez a helyzet. Itt most megkötöttem a kompromisszumot. Kevesebb emberhez jutok el, de mélyebben szeretném őket megszólítani, mert a részletekben van a lényeg.

Az új generációs magyar elit számára marad az a hideg számítás, párosítva azzal a mélységes provincialitással, ami a könyved egyes szereplőit jellemzi?

Magyarországnak egy rettenetesen nyitott, toleráns országgá kéne válnia. Ahol senki nem hisz a saját kizárólagosságában. Mindig azt láttam, hogy Magyarország akkor működött a legjobban, amikor békén hagyták az embereket. És a magyar embereknek egymást is békén kellene hagyniuk. Nem kell a vásárlók könyvébe naponta hatszor beírni dühből. Én egy nyitott, kicsi, de lendületes, nyelveket beszélő, megújuló országot vizionálok. Ehhez minden adottságunk megvan. Ha a történelemben visszatekintünk, látszik, hogy mindig a kiegyezések után tudott igazán sikeresen működni ez az ország, akkor tudtak nyugodt körülmények között élni és dolgozni az emberek.

Az 1867-es kiegyezés azért nem egy olyan válságidőszakban történt, amikor felszínre kerülnek olyan indulatok is, amik ezt most jóval nehezebbé teszik.

Természetesen, én csináltam például 2007-ben egy olyan összeállítást, amelyben összeszedtem a világból több olyan kiegyezés példáját, például Írországét, ahol félre tudták tenni a „mi is volt húsz évvel ezelőtt” témát. Nálunk meg ezzel ellentétben itt van egy húszas évei közepén járó generáció, akiket azzal hergelnek, hogy ki komcsi, ki nem, és ezek alapján kellene állást foglalniuk, pedig még iskolába sem jártak a rendszerváltás idején, nem röhejes?

Ráadásul nálunk tökéletesen keveredik az apáskodó állam képe, az ingyenes közszolgáltatások igénye az erőteljes konzervatív világnézettel. Nekem ne kelljen magas adót fizetnem, viszont legyen ingyen egészségügy, oktatás, miegymás, mindezt 20 évvel a rendszerváltás után. Még mindig tömegével gondolkodnak így az emberek, 20 év alatt nem jutottunk el oda, hogy ez változzon. Ingyen sajt nincs, csak az egérfogóban. Ha ezt nem sikerült megváltoztatni az kritika ránk nézve is. Hibáztunk, mi újságírók, mert nem sikerült ezt rendesen elmagyarázni. A politikai vezetőknek is lehetne persze erről beszélniük és nem pedig rájátszani, de ha még rá is játszik és ezzel nyer választásokat valaki, akkor én csomagolok, mert egyetlen életem van.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.