Mint egy jó koncepció, elõször is arra a kérdésre válaszol, hogy miért van szükség az új köznevelési rendszer létrehozására. A Babits-idézettel kezdõdõ, majd a „görögök óta tudjuk”-kal folytatódó válasz így hangzik: „…nekünk, magyaroknak, a magyar boldogulás képességére és a magyar közösség alapvetõ értékeire kell nevelnünk a gyermekeinket.”
Azon túl, hogy „a magyar boldogulás képessége” kifejezés önmagában is értelmetlen (miért, van német boldogulás képessége vagy van idegenszívû boldogulás képessége, a boldogulásnak egyáltalán hogy lehet képessége?), legyünk jóindulatúak. Fordítsuk le mindezt úgy, hogy a készítõk kinyilvánítják: a magyar köznevelési rendszer célja a gyerekek felkészítése arra, hogy felnõttkorukban sikeres emberek lehessenek. Boldogulni tudó magyarok. E gondolattal nem lehet nem egyetérteni. Feltéve, ha tényleg erre gondoltak Hoffmann Rózsáék. Feltéve, hogy minden magyar gyereknek ezt ígérik. Van olyan oktatási rendszer, ami nem ezt a célt tûzi ki?
Az is üdvözlendõ, hogy az elõszó szerint nem szabad a gyerekek helyett az oktatás-nevelés középpontjába a tananyagot és a módszertant helyezni.
Igen ám, de épp arról szól a Hoffmann-terv, hogy a gyerekek helyett a tananyagot és az intézményrendszert állítja a középpontba. A koncepció tartalmi szabályozásról szóló része mindenkire egységesen kötelezõ Nemzeti alaptantervet és kerettantervet ír elõ, ezeknek megfelelõ tankönyvekkel. Mindez 90 százalékban lefedi az átadandó ismereteket. Elég tíz százalékban a gyermeket a középpontba állítani? Ugyanazt a tananyagot fogja ugyanakkor tanulni az értelmiségi szülõk már iskolakezdéskor jól olvasó gyereke, mint a mélyszegénységbõl, ingerszegény környezetbõl érkezõ, könyvet még sosem látott kisdiák. Tanulja meg mindegyik a „magyar boldogulás képességét”! A „hoffmanni gyerekközpontúságra” hosszasan lehet sorolni a példákat az alsósok buktatásától, a kezelhetetlen tanuló kizárásától a tankötelezettség lecsökkentéséig.
A koncepcióról bõvebben
Az Oktpolcafén,
Nahalka István blogjában,
és a Hírszerzõn is olvashat.
Az intézményrendszer felépítése szintén nincs tekintettel a gyerekek egyéni igényeire. Hároméves kortól kötelezõ óvodába járni (ez a hátrányos helyzetûeknek sok esetben jó lehet, de ahol mód van, hogy a gyerek otthon maradjon az anyjával, biztonságos környezetben, nincs értelme). A hetedik évét az adott esztendõben betöltött gyereknek kötelezõ iskolába járni, ha érett erre, ha nem. Ez utóbbi esetben mehet a „gyogyós osztályba” (hivatalos nevén kis létszámú fejlesztõ pedagógiai osztályba), ahonnan – minden hasonló próbálkozás azt mutatta eddig – csak elvi lehetõség a kitörés. Az intézmény kötelezõen elõírt egész napos iskolaként mûködik, ráadásul átgondolatlanul értelmezve ezt a formát. Majd, az intézményrendszer szelektál és drasztikusan lecsökkenti a gimnáziumi helyeket, ezzel erõszakosan kényszerítve a diákokat (a szinte közismeretmentes) szakiskolákba, szakközépiskolákba. Az állami egyeniskolák, és az azokból összeálló rendszer egyáltalán nem figyel az egyes gyerekre, de a szülõre sem és a pedagógusra sem.
Az elõszó azt veti az elõzõ húszegynéhány év oktatásirányításának szemére, hogy annak „fõ törekvése az lett, hogy állandóan változó ismeretekkel telítsék az iskolás gyerekek fejét, minél gyorsabban, minél nagyobb mennyiségben, minél olcsóbban. Az oktatás rendszere egyre inkább a csavargyártáshoz kezdett hasonlítani, ahol az a fõ szempont, hogy az új csavar minél simábban illeszkedjen a nagy gépezetbe. Most látjuk ennek kárát, amikor az eddigi nagy gépezetek világszerte elakadnak, szétesnek, és az önálló gondolkodástól elszoktatott emberek nem találnak válaszokat az új helyzetre. A közösségi nevelés nem lehet csavargyártás.”
Ez az elõszó egy olyan koncepciót vezet be, amelynek lényege, hogy újra a kötelezõen elõírt ismeretekre építi a tananyagot, háttérbe szorítva a – mára szitokszóvá, kerülendõ kifejezéssé lett – kompetenciák fejlesztését. És vajon mire gondolt Hoffmann Rózsa, amikor a nagy gépezetekrõl beszél, amelyek most elakadnak, és az önálló gondolkodástól elszoktatott emberek nem találnak válaszokat az új helyzetre? Erõs a gyanúm, hogy Orbán Viktornál akar újabb jó pontokat szerezni az államtitkár asszony, amikor a miniszterelnök „a neoliberális korszak véget ért”, a „változások elõtt áll Európa és az egész nyugati civilizáció”, és ehhez hasonló kijelentéseire rímelõ bekezdést fogalmaztatott a dokumentumba.
Éppen az az oktatáspolitika termeli ki majd magából a gondolkodásra, a munkaerõ-piaci váltásokra reagálni képtelen embereket, amelyik adminisztrációs eszközökkel téríti el a gyerekeket a gimnáziumból (lecsökkentve 40 százalékkal az oda felveendõk arányát). És egyben felduzzasztja a szakiskolákba kerülõk létszámát, ahol minimális közismereti tudást kapnak csak az onnan ezért félanalfabétán kikerülõ fiatalok.
„Csak sikeres emberek tehetnek sikeressé egy nemzetet. Az általános és középiskolai nevelés kérdése azért kiemelten fontos, mert ez az az életkor, amikor kialakul az ember személyisége, és eldõl, hogy olyan emberré válik-e, aki kiáll saját maga és nemzete sikereiért, vagy beletörõdik, hogy mások döntsenek róla és helyette.”
Erre a mondatra sem lenne büszke egy magyartanár sem (tényleg, nincs korrektor vagy magyarul írni tudó ember a Nefmiben?), és nem igaz, hogy csak e korban alakul az ember személyisége. De egyet lehet érteni azzal, hogy csak sikeres emberek tehetnek sikeressé egy nemzetet, és azzal is, hogy gondolkodni, dönteni képes emberekre van ehhez szükség.
A Hoffmann-terv éppen ez ellen hat. Pontosabban van egy szûk elit társadalmi réteg, akinek gyermekei sikeresek lesznek ebben a rendszerben is. A többiekrõl lemond a kormány. Csavargyárba talán jók lesznek. De csak akkor, ha a csavargyár nem korszerû gépekkel van felszerelve, mert annak kezelését nem lesznek képesek megtanulni. És persze a csavar nem a nagy gépezetbe kell majd, hanem a kis magyarba.
Ez lesz a magyar boldogulás képességének rendszere.
