A Semmelweis Tervben rögzített – amúgy is meglehetõsen elnagyolt – program végrehajtása egyelõre alig okozott érezhetõ változást az egészségügyben, a várható önkormányzati reform következményei azonban gyökerestül felforgathatják az egész hazai ellátás rendszerét. A változás lényege, hogy az önkormányzatok szerepe a járó- és fekvõbeteg ellátásban jelentõs mértékben visszaszorul, ugyanakkor igen nagy bizonytalanság övezi a részletkérdéseket. Végleges döntés még nincs, ezeknek az intézkedéseknek azonban legalább három olyan aspektusa van, amelyek meghatározhatják a program végkimenetelét.
Eszmei háttér
A kísérlet tulajdonképpen semmilyen újdonságot nem tartalmaz, tökéletesen illeszkedik a Fidesz eddigi kormányzati politikájába, amely három forrásból táplálkozik. Elsõsorban a „hard government” ideológiájából, amelynek lényege, hogy a kormány mint a közjó letéteményese lép fel és bármi áron végigviszi akaratát a különbözõ társadalmi aktorokkal szemben. A korábban nehézkes és a különbözõ csoportok (helyi autoritások, piaci szereplõk, szakmai lobbik) megegyezésére utalt “governance” típusú kormányzás helyére egy monolitikus döntési struktúra lép, amely jóval hatékonyabb végrehajtást tesz lehetõvé a kabinet számára. Másodsorban a 2008 óta tartó világgazdasági krízis megerõsítette a párt vezetõit abban, hogy a szabadpiaci önkorlátozás nem elegendõ, az államnak a korábbinál jóval erõteljesebben kell fellépnie a károsnak vélt piaci folyamatokkal szemben, illetve minden eszközzel megteremteni ezeknek a beavatkozásoknak a jogi feltételeit. Harmadjára: a 2008 tavaszán tartott népszavazásból nemcsak azt a következtetést vonták le a Fidesz prominens politikusai, hogy hitelvesztés nélkül jó ideig nem lehetséges a co-payment rendszerek bevezetése, hanem azt is, hogy a magyar polgárok döntõ többsége kiáll a mindenki számára ingyenes, állami egészségügy mellett.
Minisztériumi és önkormányzati erõviszonyok
A Fidesz-KDNP hajdúszoboszlói frakcióülésén a sajtóértesülések szerint éles vita bontakozott ki a jobboldali párt önkormányzati politikusai és a kabinet képviselõi között. A tét óriási, hiszen a különbözõ közszolgáltatások állami kézbe vonása teljesen átrendezhetné a helyi politizálás karakterét. A nagytérségi ellátással nemcsak a városi-, hanem a megyei önkormányzatok jogköre is lényegesen csökkenne, az átszervezés érintheti a jelenlegi intézmények munkaerõ-szükségletét és akár elbocsátásokkal is járhat. Jelentõsen csökkenne az önkormányzati lobbi súlya: az elõzõ kormány idején foggal-körömmel védett intézmények bezárása, vagy éppen az ágyszámcsökkentés ellen ebben a rendszerben a helyi politikusok nem tehetnek semmit, sõt a bezárt intézmények esetleges értékesítésébõl származó jövedelmek szintén a központi költségvetést gyarapítanák. Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy megváltozhat az önkormányzati választások jellege, hiszen eddig nagyon gyakran a fõ kampánytéma a helyi oktatás, illetve egészségügy volt. Nagy kérdés az is, hogy amennyiben korábban politikailag súlytalannak tartott Szócska elképzelései valósulnak meg – vagyis a GYEMSZI kapja meg a központi irányítást – az hogyan hat a kormányon belüli erõviszonyokra.
Szakmai dilemmák
A tervekkel kapcsolatban alighanem egészségszakmai szempontból mutatkoznak a legnagyobb kérdõjelek. Való igaz, hogy a betegút-szervezés sok esetben sértheti az orvos szabadságát, ugyanakkor egy jól mûködõ informatikai rendszerrel a források a mainál jóval hatékonyabb allokációjának az eszköze lehet. Az eladósodott intézmények esetén felmerül a kérdés, hogy mi történik az adósságállománnyal? Megismétlõdhet-e tömegesen a dunaújvárosi példa, amikor a csõdbe ment gazdasági társaság jogutód nélkül megszûnt, míg az újonnan létrehozott intézmény egyszerûen nem fizette ki a beszállítók korábbi követeléseit. Nem eldöntött kérdés az sem, hogy ilyen esetekben keresnek-e felelõst az intézmény menedzsmentjében az adósságért, illetve kik alkothatják és milyen jogkörökkel az új menedzsmenteket. A korábbi ciklusban elkezdett holdingosítási törekvések – például a Budapesti Egészségügyi Modell – jövõje is bizonytalan, mély hallgatás övezi az alapellátás körüli ellentmondásokat is.
Bár a szakmai kérdések, illetve a hatalmi-, politikai játszmák szintjén úgy tûnik még sok minden nem dõlt el az egészségügy új modelljével kapcsolatban, az eszmei háttér világos: a kormány egy központi irányítás alatt álló állami egészségügy kialakításában látja a tragikus helyzetben lévõ ágazat problémáinak megoldását. Az nem tisztázott csupán, hogyan hoz majd érezhetõ változást ez az egészségügyi dolgozók és a betegek életében.
