A The Wall Street Journal kétnaponta cikkezik gyógyszeripari, biotechnológiai újdonságokról, s arról, hogy a méregdrága, ám csodaszámba menő gyógyulást produkáló szereket milyen arányban finanszírozza az állam, a biztosító és a beteg…
A fejlett országokban évek óta napirenden szerepel ez a téma, mert robbanásszerű fejlődésen megy keresztül a biotechnológai ipar gyógyszerágazata. Körülbelül kétévente megduplázódik a piaci szegmens értéke, jelenleg 70-80 milliárd dolláros piaci részesedésről beszélünk. Hallatlanul gyorsan növekszik tehát, s olyan eredményekkel kecsegtet, ami korábban nem hogy lehetetlen, hanem egyenesen elképzelhetetlen volt. Képzeljünk el egy rheumatoid arthritisben szenvedő beteget, aki hagyományos szerekkel tolókocsiba kényszerül, s egész hátralévő életét ott tölti, míg egy biotechnológiai injekciókúrával meggyógyul, legalábbis kikelhet a tolószékből, újra munkába állhat, s teljes értékű életet élhet. Számos betegséggel – pl. rák, Alzheimer-kór, szív és keringési rendellenességek – összefüggésben ígéretes kutatások folynak. Már most is olyan drámai hatású szerek kerültek a piacra, amelyeknek ugyan a kockázatuk is nagy, mert, akiknél nem válik be, a mellékhatás is ugyanilyen drámai, de a betegség varázsütésszerűen tűnik el, mintha elfújták volna.
Ezeknek a biotechnológiai újdonságoknak az ára viszont meglehetősen borsos, forintban számolva 10-15 millió forint/ megnyert életév.
Igaz, de azt kell nézni, hogy éveket adhat a betegnek, aki e nélkül simán meghalna, s azzal kell szembeállítani, hogy milyen esélyeket ad az életre. A tét az, hogy valaki vissza tud-e menni a munkába vagy mozgássérült marad. Magam is láttam olyan fiatal betegeket, akiket e drága szerekkel kezelnek, egyiküknél, egy rheumatoid arthritisben szenvedő fiatalnál 14 évesen kezdték el egy drága terápia alkalmazását, s ma 19 évesen balettozik.
Gondolom Nyugat-Európában látta…
Dehogy is. Idehaza, az ORFI egyik rendezvényén. Tévhit, hogy amit Nyugaton csinálnak, az nálunk ismeretlen. De tény, hogy nem rendszerszerűen alkalmazzák. Már csak azért sem, mert tömegesen nem tudná a hazai társadalombiztosítás finanszírozni. Ugyanakkor végre nálunk is kezdődhetne szakmai-társadalmi párbeszéd arról, hogy mihez képest sok vagy kevés ez a 10-15 millió forint, megnyert életévenként. Hagyományos szerrel kezelve – ennél a betegnél maradva – csak 5000 forintba kerül a tb-nek a gyógyszeradagja évente. Ugyanakkor meglehet, épp csak szinten tartja az állapotát, de az is lehet, hogy idővel romlik. Az egészségügyi közgazdaságtan nem úgy teszi fel a kérdést, hogy melyik az olcsóbb, hanem úgy, melyik terápiánál jobb az ár-érték arány. Az pedig azoknál a betegeknél, ahol nem hat valamely szer, sokkal magasabb, mint a többmilliós medicináknál. Mert hiszen arról van szó: eladok valamit ötezer forintért, aminek csekély a haszna, vagy drága pénzen kínálok valamit, ami viszont életet ad, vagy minőségileg korrigált életet. Ezt az ár-érték arányt idehaza nem nagyon boncolgatják, nem is nagyon értik, a fejlett országokban azonban már évek óta erről folyik a társadalmi vita. Kivétel ez alól az Egyesült Államok, ahol az az elv: „Minden a Tied, amiért hajlandó vagy a zsebedbe nyúlni!” Kanadában és Nyugat-Európában azonban társadalmi konszenzus született arról, hogy a pénzügyi mellett a társadalmi és morális szempontokat is figyelembe véve a gyógyszerköltségek nagyjából 75 százalékát az állam állja. A kormányok meghatározták, mennyit hajlandó az állam gyógyítási költségekre adni, azaz mennyit szán arra, hogy a társadalom egy tagjának életét megmentse.
Gulácsi László: itthon a betegek ötöde jut csak a szükséges modern terápiához
Nyilván, hosszú távon egy emberre nem szánhat többet, mint amennyit egy fő megtermel?
Igen, nagyjából 20-30 ezer euróban határozták meg azt a sávot, amely alatt szívesen finanszíroz az állam. Ha efölött van valamely betegség éves gyógyítási költsége, akkor már pluszszempontok alapján mérlegelnek a szakmai grémiumok, hogy megéri-e az adott terápiát befogadni a társadalombiztosításba vagy sem. Implicite él ez a finanszírozási küszöb Nagy-Britanniában, a skandináv államokban és például Hollandiában. S most folyik tíz ország, köztük Magyarország bevonásával egy nemzetközi módszertani vizsgálat arról, mi az a minimumcsomag, amelyben minden uniós polgárnak részesülnie kell. A kérdés nem pusztán etikai, nagyon is valóságos. Az, hogy mit és mennyiért köteles nyújtani egy-egy ország egészségügyi ellátórendszere. Nálunk máig nincs eldöntve, mi a fontos az államnak, a népegészségügy, a rákgyógyítás, a gyerekek gyógyítása és a sor folytatható.
Nincs megegyezés arról sem, hogy meddig áll helyt az állam, s melyik terápia élvez elsőbbséget. Az 5000 forintos vagy a 4 millió forintos?
A fejlett államokban már döntöttek arról, mely betegségek gyógyítása stratégiai fontosságú, így elsősorban azok, amelyek sok évtizeden át fennállnak, nem gyógyíthatók, amelyek jelentős idő előtti halálhoz vagy megrokkanáshoz vezetnek. Ezzel ellentétben egy influenza terápiájának – bármennyire is hatásos szereket dobnak piacra a gyógyszercégek – a költségeiből nem vállal részt az állam, azt mondja, menjen haza a beteg, igyon teát, feküdjön, olvasson egy könyvet, s majd meggyógyul. Ugyanígy háttérbe szorult az altatók, fájdalomcsillapítók, fogászati kezelések vagy a gyógyfürdők finanszírozása. Nálunk e két utóbbi ellátás benne van a finanszírozotti körben, pedig hát mondjuk ki, a gyógyfürdőnek semmi egészséghaszna nincs, pusztán jó az embernek a hátsóját gyógyvízben áztatni.
Mennyire teremt kaotikus állapotokat idehaza az, hogy bizonyos szerekhez egyedi méltányosság alapján juthatnak hozzá a betegek?
Nálunk, valóban nem mindenütt folyik transzparens módon a legmodernebb terápiák alkalmazása. Sok beteg nem is kapja meg, vagy csak késve, ami szépen látszik a nemzetközi összehasonlító halálozási publikációkból. Nyugaton, ha adott betegség kezelésére 100 ezer embernek van szüksége, ahhoz 90 ezer ember időben hozzájut. Nálunk mindössze az egyötödük. Mert túllépik a kvótát, mert nincs rá pénz. Gazdasági korlátok érvényesülnek tehát.
Irreális azonban a hazai költést a svédekhez hasonlítani, s a svéd színvonalat számon kérni.
Nem is ezt mondom! Már akkor is fejlődést produkálhat a magyar egészségügy, ha az öt évvel ezelőtti forrásfelhasználáshoz képest hajt végre korrekciót. Kivesszük például az állami finanszírozásból azokat az ellátásokat, amelyeknek minimális az egészséghasznuk, vagy amelyeket a páciensek maguk is megfizethetnek, ilyen lehet például a fogászat, vagy a már említett gyógyfürdő. Sok milliárd forint felhasználása kérdőjelezhető meg, amelyeket ha felszabadítanának, fedezni lehetne belőlük azokat a legmodernebb terápiákat, amelyek révén minőségi életéveket nyernének a betegek. Ezeket a milliós tételeket ugyanis, nyilván, ők maguk képtelenek lennének állni. Már a nemzetgazdasági ágazatok közötti prioritás is meghatározza az ország lakosainak egészségi állapotát. A legfrissebb hírek szerint 30 milliárd forinttal drágul a 4-es metró kivitelezése, ez az összeg 5-15 millió forint/életévvel számolva 2000-6000 életminőséggel korrigált életévet jelent a legdrágább gyógyszerekkel. Körülbelül 5 életminőséggel korrigált életévvel számolva 800-1200 emberélet – ez a valós ára annak, hogy a Metró 30 milliárddal többe kerül.
Hogy látja, az üzleti befektetők mennyire preferálják majd a drága eljárások alkalmazását?
Az üzleti biztosítók mindenütt a világon ellenérdekeltek a drága terápiák alkalmazásában, ezért nem is rájuk van bízva az, hogy mit mennyiért finanszírozzanak. A központi kormányzatok írják elő, milyen minőségben, milyen áron milyen ellátást kell nyújtaniuk. Ha nem így lenne, a milliós szereket simán kihagynák a palettájukból vagy megpróbálnák abba az ellátási kategóriába tenni, amiért az állam fizet, különben tönkremennének. Az egészségügyi ellátásoknak egy nagyon finoman hangolt rendszerét kell kialakítani, hogy a biztosítók is beszálljanak a rendszerbe, s hozza azt a profitot, amit a részvényesek elvárnak tőlük, ugyanakkor az állam, a társadalom érdeke is érvényesüljön. Ezért is tartott például szegény hollandoknál az új biztosítási szisztéma kidolgozása húsz évbe, na de hát azok olyanok is.
