Hozadéki ráták. A képzettség az egyén és a társadalom számára nyújtott értékének mérésére a leggyakrabban az egyéni és a társadalmi hozadéki rátát használják. Az oktatás szintenkénti (azaz mindig az előző iskolafokozathoz viszonyított) hozadéki rátái komplex képet adnak az emberitőke-befektetések egyéni (illetve társadalmi) megtérülési viszonyairól. A hozadéki ráták számítása során a magasabb képzettség pénzben kifejezett, a végzés utáni életpálya egésze során jelentkező, diszkontált (jelenértékre hozott) hozamait (jövedelemtöbbletét) a magasabb végzettség megszerzésének jelenértékre hozott költségeivel állítják szembe. A belső megtérülési vagy hozadéki ráta az a diszkontláb, amely mellett a magasabb végzettségben megtestesülő emberi tőke-beruházás nettó jelenértéke a végzés időpontjában nulla lesz. Az egyéni és a társadalmi ráta közötti különbség fő oka az, hogy az utóbbi becslésénél figyelembe veszik az oktatás azon költségeit és hozamait is, amelyeket nem az adott tanuló, hallgató visel, illetve amelyek nem közvetlenül őt érik.
A Varga [1999] által közölt korrigálatlan megtérülési rátákat elemezve egyértelmű, hogy 1986 és 98 között minden oktatási szint hozama emelkedett. 1989-ig a felsőoktatás egyéni megtérülése volt a magasabb, 1992-től viszont már a középiskolai képzettség megszerzéséé. A társadalmi hozadéki ráta a felsőoktatásban eleinte viszonylag alacsony volt; 1994-től kezdve azonban jelentősen megnőtt, bár a középiskolában továbbra is magasabb maradt, mint felsőfokon.Ugyanakkor a legfrissebb vizsgálatok (például Galasi [2004]) arra utalnak, hogy a felsőfokú végzettség magas bérhozama a jelentős felsőoktatási expanzió ellenére is megmaradt.
A megtérülési ráták javulása azonban korántsem érintett minden korosztályt egyaránt. A kilencvenes évek közepétől ugyanis megváltoztak a kereseti trendek: az idősebb iskolázott munkavállalók helyzete a fiatalabb iskolázottakéhoz képest romlott. Az iskolázottság hozama elsősorban a fiatalabb korosztályokban nőtt, míg az iskolai végzettség felértékelődése együtt járt a rendszerváltás előtti munkatapasztalatok leértékelődésével [Kertesi-Köllő, 2001].
Foglalkoztatottsági, munkanélküliségi ráták. Az oktatás és a munkaerőpiac közötti kapcsolat (vagyis a külső hatékonyság) elemzésének másik fő eszköze a foglalkoztatási ráták vizsgálata. Ennek alapján egyértelmű, hogy minden korcsoportban a felsőfokú végzettséggel rendelkezők foglalkoztatási rátája a legmagasabb. Igaz ez a legfiatalabb munkavállalók körében is, de a relatív foglalkoztatási esélyekben megmutatkozó képzettségi előny a kereső életpálya vége felé határozottan tovább erősödik is.
A felsőfokú képzettséget nem számítva a fiatalabb korosztályok körében a szakmunkásképzőt vagy szakiskolát végzettek foglalkoztatási rátája a legmagasabb. Viszont a 26-30 éves korcsoporttól kezdve a szakközépiskolát végzettek foglalkozatási arányai már egyértelműen jobbak az érettségi nélküli szakmunkásokénál. Ugyanakkor a szakképzettséggel nem párosuló gimnáziumi érettségi foglalkoztatási esélyei romlanak: a fiatal korcsoportokban ennek a végzettségnek a relatív foglakoztatási esélye jóval csekélyebb, mint a többi középfokú végzettségé.
Természetesen, a csak általános iskolai végzettséggel rendelkezők foglalkoztatása jóval átlag alatti; a nyolc osztályt sem végzetteké pedig rendkívül alacsony és átmeneti: 30 éves koruk után (azaz már igen fiatalon) gyakorlatilag kiszorulnak a munkaerőpiacról.
Az oktatási rendszer külső hatékonyságára a fiatalkori munkanélküliségi mértékéből, illetve különösen a fiatalkori munkanélküliségi ráta felnőtt munkanélküliségi rátához viszonyított arányából is következethetünk. A nemzetközi ifjúsági munkanélküliségi adatok fényében a magyar közoktatás teljesítménye a munkaerőpiaci illeszkedés szempontjából nem tűnik rossznak. A hazai 12,4 százalékos fiatalkori munkanélküliségi ráta átlagosnak mondható, a csatlakozó közép-európai országok körében pedig a magyar ráta egyértelműen a legalacsonyabb. Helyzetünk még jobbnak tűnik, ha a munkaerőpiac egészéhez viszonyítunk: a fiatalkori munkanélküliségi ráta a felnőttkorinak 2,1-szerese Magyarországon, aminél kedvezőbb mutatót az ILO (döntően fejlett ipari országokat tartalamazó) mintájában csak Ausztria, Írország és Németország tudott felmutatni.
A magyar oktatás értékelése
Mindezen folyamatok ismeretében érdemes megvizsgálni, a jelenlegi magyar közoktatás teljesítményét. Nem lépnek-e ki túl sokan a gyenge foglalkoztatási és kereseti esélyeket biztosító szinteken (8 osztály, vagy még kevesebb)? Elegen jutnak-e el az olyan viszonylag jó munkaerőpiaci esélyekkel járó végzettségekig, mint a szakközépiskolai érettségi vagy a diploma?
A 35 év alatti, a munkaerő-állományba tartozó népesség a 2001. évi Népszámlálásból származó iskolázottsági adatai a 20-24 éves korosztály adatai határozottan jobbak az iskolarendszerből korábban kikerültek végzettségi adatainál. A kilencvenes években beindult jelentős középiskolai és felsőfokú expanzió hatására a maximum 8 osztállyal rendelkezők aránya körükben mintegy 3 százalékponttal csökkent a korábbi korosztályokhoz képest. Ezzel párhuzamosan a legmagasabb végzettségként középiskolával rendelkezők aránya jelentősen nőtt. A szakközépiskola térhódítása az érettségit nem adó szakmunkásképzés rovására kifejezetten nagy. A felsőfokra beiskolázottak aránya is jelentősen (3 százalékponttal) megnőtt a 20-24 éves korcsoporton belül. Másrészt viszont a 20-29 éves korosztályokban a legfeljebb 8 általánossal rendelkezők aránya még mindig 15 százalék fölött van.
A magyar oktatási rendszer egyik furcsasága, hogy míg „középiskolás korban” a magyar részvételi arány még az OECD átlag felett van (bár például a csehek, és elsősorban a lengyelek ebben a korcsoportban is jóval magasabb részvételi mutatóval büszkélkedhetnek), addig a 20-24 éves korosztály oktatási részvételi aránya már meglehetősen alacsony, az OECD átlaga alatti.
Látnunk kell azt is, hogy az oktatás funkciója jelentősen megváltozott napjainkra. A technológiák gyorsuló ütemű változása az ismeretek gyorsuló ütemű elavulásával jár együtt. Épp ezért az oktatás megítélésének nem lehet fő szempontja a pillanatnyi munkaerő-piaci beválás. Felértékelődnek bizonyos, a hosszútávon sikeres munkaerő-piaci szerepléshez fontos általános készségek és szocializációs normák: a kommunikációs készség, a kooperációra való képesség, az önállóság, kreativitás. A munkáltatók a szakismeretek mellett, illetve azokon túlmenően nyelvi és a számítástechnikai jártasságot, korszerű gazdasági és társadalmi ismereteket is várnak ma már a munkaerőpiacra lépő fiataloktól.
A fejlett világban a közoktatásban a konkrét szakismeretek átadása mellett/helyett mindinkább a további képezhetőségre tevődik át a hangsúly, és ezzel a felnőttképzés felértékelődik. Magyarország egyéves időszak alatt a felnőttképzésben csak a lakosság 18 százaléka vesz részt. Ráadásul ezen csoport iskolai végzettségét vizsgálva azt látjuk, hogy a felnőttképzés azáltal, hogy főleg a magasabb iskolai végzettséggel rendelkezőket éri el, inkább növeli, semmint csökkenti a foglalkoztatási esélyekben megjelenő különbségeket.
Tudjuk ugyanakkor, hogy az oktatás belső hatékonysági problémái is visszahatnak a külső hatékonyságra is. A jelentős lemorzsolódás, a magántanulóvá válás, a hagyományos képzés szempontjából problematikus tanulók speciális tantervű osztályokba, illetve iskolákba száműzése miatt még ma is sok olyan tanuló nem fejezi be az általános iskolát, akinek képességei ezt lehetővé tennék. Ez az iskolai kudarc az átlagnál messze jobban érinti a cigány gyerekeket: 1993-ban a felnőtt cigány népesség 85 százaléka nem rendelkezett 8 osztályt meghaladó iskolai végzettséggel.
