A kormányzás nem azonos a költségvetés-készítéssel és a pénzosztással sem, különösen nem a mai magyar strukturális viszonyok között. Itt a gazdaság, társadalom, közszolgáltatások alapvető gondjait nem oldhatjuk meg azzal, ha egyre több és több pénzt adunk a meglévő rendszereknek (a politikai szlogenek nyelvén: az önkormányzatoknak, az embereknek, a határon túli oktatásnak, stb.), vagyis ha több pénz öntünk olyan zsákokba, amelyekről mindenki tudja, hogy lyukasak. A fő kérdés ugyanis nem az, hogy mennyi pénzt adunk az egyes rendszereknek. A kormányzás központi kérdése az, hogy milyen formában, milyen ösztönzőket és milyen elosztási viszonyokat teremtve tesszük ezt.
A kormányzás persze nem egyszerű. Mindig egyszerűbb a konfliktust elodázni, a létező struktúrák fenntartásában érdekeltekkel megalkudni. Ráadásul e csoportok látszólag okkal hivatkoznak arra: ha a németeknek, franciáknak megfelelnek ezek a rendszerek, akkor nekünk miért nem. Nem vitás, hogy ha annyi pénzt tudnánk beléjük tömni, mint a nyugat-európai országok egynémelyike, akkor a magyar rendszerek teljesítménye vélhetően jobb is lenne azokénál. Csakhogy ezt a magyar gazdaság nem engedheti meg magának.
A magyar kormányzat erre, vagyis a megfelelő szabályozó, intézményi környezet kialakítására, röviden a kormányzásra nem vállalkozik. De miért is tenné? Milyen előnye származna abból, ha felvállalná a kormányzással járó kellemetlenségeket?
A lobbik ebben nem támogatnák őket. Nekik rövidtávon abból származik hasznuk, ha a jelenlegi struktúrák maradnak fenn, és azok kapnak minél bőségesebb finanszírozást.
Az adminisztráció sem. A közigazgatás is elsősorban a már fennálló, általa kidolgozott és régóta működtetett intézményrendszer fenntartásában érdekelt. Ha bármilyen kormányzati lépés bekövetkezik, az számára többletmunkát jelent. Igaz, néha többletjogosítványok és plusz források is járnak ezzel, de általában mégis erősebb az ismeretlentől és a komplikációktól való félelem.
A választótól sem várható, hogy azokat a politikusokat támogassa, akik valóban vállalkoznak a kormányzásra. Az ilyen lépések az egyes állampolgár számára – legalábbis az adott választási ciklus alatt – csekély hasznot hajtanak, és a hosszabb távú hatások megértéséhez rengeteg információt, roppant bonyolult összefüggéseket kellene átlátni. Valószínűtlen, hogy a választói döntést pozitívan befolyásolná a valódi kormányzás.
Röviden: egyik csoport körében sem mutatkozik kereslet a kormányzás iránt. De ez a legtöbb országban így van, a magyar sajátosságot nem ebben kell keresnünk. A fő különbség, hogy a társadalomtudományi, közgazdász szakértő értelmiség és a média sem tesz semmit a kormányzás kikényszerítése érdekében. Nincs okunk elvárni a politikusainktól a valódi kormányzást, mindaddig amíg ezek a kérdések nem képezik az – egyébként csak a lakosság kisebbik részét érdeklő – közéleti viták témáját.
A kormányzás nem csak a politikusok feladata lenne. Tőlük csak annyit szerencsés elvárni, hogy a strukturális problémák és a lehetséges alternatív javaslatok, valamint az egyes megoldások pozitív és negatív hatásainak ismeretében kiválasszák azt a programot, amely – az ő megítélésük szerint – a legkedvezőbb. Nem várható el, hogy ők is dolgozzák ki és elemezzék a javaslatokat!
Ha tehát hiányzik a valódi kormányzás, akkor ezért elsősorban nem a politikusokat kell hibáztatnunk, hanem azokat, akiknek ehhez a megfelelő muníciót szolgáltatniuk kellene. Azok a politikusok, akik valamely jelentős reformot el szeretnének indítani, két dolgot tehetnek: vagy rögtönöznek vagy felkérnek a témával foglalkozó szakértőket a kormányzati lépések előkészítésére. (A fent említett ellenérdekeltségek miatt az adminisztráció és az adott területen mozgó lobbik szerepét általában minimalizálni próbálják ebben a folyamatban.)
Csakhogy, mivel nincs vita ezekről a kérdésekről, így ezek a szakértők és javaslataik hazánkban nem méretnek meg. A politikus nem lehet bizonyos a beérkező javaslat és elemzés minőségében. Persze ez nem is lenne probléma, ha legalább az elkészülő javaslatról komoly – a privatizáción és egyéb ideológiai hívószavakon túlmutató – vita indulna. Ekkor kiderülhetne, hogy a döntéselőkészítési céllal készülő tanulmányban minden fontos tényt figyelembe vettek-e, vagy nem épül-e az igazolhatatlan feltételezésekre. Azonban politikánk, közéletünk szerkezete ezt sem engedi. Az anyagokat gyakran visszatartják: a politikának elemi érdeke, hogy ne azonosítsák olyan javaslatokkal, amelyeket végül el fog vetni. Ráadásul későbbi vitapozícióját is nehezítené, ha nyilvánosság elé kerülnének olyan elemzések, amelyekben az adott lépés hasznai mellett annak kárai, költségei is szerepelnek. (Márpedig egy tisztességes előkészítő anyagban ezek is benne foglaltatnak.) Azonban talán ennél is fontosabb: a nyilvánosságra kerülő javaslatokkal szemben szinte soha nem látunk ellenvélemény, alternatív javaslatokat a szakma részéről.
Ilyen kormányzást érdemlünk? Igen. Amíg vitát nem kezdünk a rendszerek strukturális gondjairól és a megoldási javaslatokról, vagyis a kormányzás kérdéseiről.
