Orlengate – erre a névre keresztelte a varsói sajtó azt a botrányt, amely a Mollal stratégiai partnerségre készülő lengyel PKN Orlen olajtársaság körül az elmúlt hetekben kibontakozott. Az immár parlamenti vizsgálatot is kiváltó ügyben orosz kém és korrupt politikusok, cselszövő üzletember és dollármilliók játsszák a főszerepet.
A történet központi eleme a lengyel olajszektor, amelynek tulajdonlása és modernizálása máig megoldatlan kérdés. A lengyel politikai elit mindeddig sem az ágazat racionalizálására, sem átfogó transzparens energiapolitikai koncepció kialakítására nem volt képes. A PKN Orlen részleges magánosítása már megtörtént ugyan, a cég vezérkarát azonban a társaságban még mindig mintegy 10 százalékos tulajdonnal rendelkező állam állítja ki, ezáltal próbálva megőrizni az ellenőrzést az ágazati döntések fölött.
Ennek ellenére a PKN Orlen vezetőjének nincs törvényben rögzített beszámolási kötelezettsége. Így nem is derül ki – legföljebb csak utólag -, ha véletlenül túlzottan egyoldalú, és nemzetgazdasági szempontból hátrányos szerződéseket ír alá. Olyat például, mint az olaj kizárólagos oroszországi beszerzéséről szóló megállapodás lett volna.
Jan Kulczyk. A kapcsolati tőke lengyel nagymestere.
Egyik vezér a másik után
Ez utóbbi szerződést még Andrzej Modrzejewski akkori vezérigazgató hozta tető alá, akit a társaság közgyűlése 2002 februárjában villámgyorsan menesztett. Mi több, a leváltását megelőző napon a kormányzat által akkoriban már hónapok óta támadott Modrzejewskit pénzügyi visszaélések vádjával őrizetbe is vették. Mint Wieslaw Kaczmarek volt kincstárügyi miniszter ez év nyarán elárulta, a letartóztatásra személyesen Leszek Miller idén május elején lemondott kormányfő utasította az államvédelmi hivatalt, állítólag azért, hogy így gátolja meg az orosz olajszerződés aláírását.
Ám az ügy ezzel nem ért véget. Azóta ugyanis a cég vezetését 2002 elején átvevő Zbigniew Wróbel is „lapátra került”. Az a Wróbel, akit széles körben a PKN egyik legnagyobb lengyel magánrészvényese, Jan Kulczyk emberének tartottak. Ma mind az említett szerződést, mind az utóbbi menesztés körülményeit egy, a Kaczmarek-bejelentés nyomán júliusban életre hívott parlamenti bizottság vizsgálja.
Egy vezérigazgató leváltása vagy egy szerződés módosítása persze nem olyan horderejű ügy, hogy össznemzeti felháborodáshoz vezessen. A botrányt nem is ezek váltották ki, hanem sokkal inkább az olajszektor és más ágazatok privatizációjában fölöttébb ellentmondásos szerepet játszó – és a PKN Orlen 5,6 százalékos részvénycsomagjával rendelkező – Jan Kulczyk milliárdos üzletember felbukkanása a történetben, illetve a politika érintettsége.
Minden a Rafineria Gdanska olajfinomító privatizációjával kezdődött. A létesítményre többek között az orosz Lukoil is szemet vetett, de mivel a tárgyalásokra a brit Rotch Energy kapott kizárólagos jogot, az oroszoknak velük kellett szövetkezniük. Együtt mintegy 275 millió dollárt kínáltak a Rafineria Gdanska 75 százalékáért. Az akkoriban még miniszter Kaczmarek politikailag kockázatosnak ítélte az ügyletet, így az akkori kormányfőre, Leszek Millerre hárította a döntést: beengedjék vagy sem az orosz céget a lengyel energiaszektorba. Miller nem kívánt dönteni, ráadásul Kulczyk és az PKN Orlen vezérkara is erőteljesen lobbizott azért, hogy a finomítót a PKN-nek értékesítsék. Miért akarták megszerezni? A kapcsolati tőke lengyel nagymestereként ismert Kulczyk minden jel szerint tőkeemelést szeretett volna végrehajtani, és az így megnövelt értékű részvénycsomagot magas áron értékesítette volna – az oroszoknak.
Az ügyletből azonban nem lett semmi. Időközben ugyanis Piotr Czyzewski személyében új kincstárügyi miniszter lépett hivatalba, aki inkább a szektor átalakítását célozta meg, ejtve a privatizáció gondolatát. Egyik első lépéseként éppen ezért több finomító összeolvasztásával létrehozta a Lotos csoportot.
Bécsi találkozó
A játszma elvileg eldőlt. Jan Kulczyk azonban nem adta föl. Mindezek után került sor 2003 júliusában Bécsben – konspiratív körülmények között – arra a találkozóra, amely az elmúlt hetekben a legnagyobb figyelmet kapta a parlamenti vizsgálatban. Kulczykkal szemben ugyanis a bécsi asztal túloldalán az orosz Vlagyimir Alganov ült, akiről mára egyértelműen bebizonyosodott, hogy a moszkvai hírszerzésnek kémkedik. A lengyel milliárdos az ominózus találkozón állítólag azt ígérte Alganovnak, hogy jó pénzért közbenjár a finomító „sikeres” értékesítése érdekében, nyomatékul pedig utalást tett arra, hogy adott esetben az elnöki párhoz fűződő baráti kapcsolatát is kész bevetni.
Mindezeket a szavakat azonban a tudta nélkül rögzítette a belügy. Igaz, a történteket „állampolgári kötelességének megfelelően” rövidesen maga Kulczyk is jelentette a köztársasági elnök felé, annyi hangsúlyeltéréssel, hogy a beszámolója szerint a bécsi találkozó kulcsinformációja a lengyel privatizációs miniszter és a finomító tulajdonosa, a Nafta Polska vezetőjének oroszok általi lefizetése volt. Csakhogy ennyi már kevés volt ahhoz, hogy tisztára mossa magát. Kulczyk múltját ismerve a nemzeti érzelmeikben sértett – ráadásul az orosz befolyást különösen érzékenyen kezelő – lengyelek nem „vették be” az üzletember meséjét a nemzeti érdekek védelméről. Kezdetét vette a parlamenti vizsgálat.
A maga 4 milliárd dolláros vagyonával Jan Kulczyk ma Lengyelország leggazdagabb embere. Ebből a magasságból könnyen lehet a kedvenc mondása a következő, Napóleontól vett idézet: „Fontosabb egy csepp boldogság az életben, mint egy zsák pénz.” Az első dollármillióját a hetvenes években Nyugat-Berlinbe emigráló édesapjától kapta. Ez volt az az induló tőke, amelyre alapozva a rendszerváltás után Lengyelországban több ágazat modernizálásából is aktívan kivette a részét – persze nem önzetlenül: minden egyes üzletből jókora nyereségre tett szert. Ez önmagában még nem is lenne baj, csakhogy több tranzakcióban is az állam akarata ellenére, sőt, esetenként az állam kárára fejtette ki áldásosnak ritkán nevezhető tevékenységét.
Persze Kulczyk sem rögtön a csúcson kezdte. A külföldre szakadt lengyelek már a nyolcvanas években alapíthattak céget az anyaországban. Ezt kihasználva hozta létre ő is az első „Polonia-cégek” egyikét, és tett szert értékes ismeretségekre az akkori állami vezetés körében. Meglévő német kapcsolatait kihasználva előbb a Krupp és a Rau ipari gépgyártó, majd a Volkswagen helyi képviselője lett. Utóbbinak rövidesen „meg is hálálta” a bizalmat: Kulczyk kapcsolati tőkéjének hála, egy évvel később a Volkswagennek jutott a lehetőség, hogy a lengyel belügy teljes autóflottáját lecserélje.
Bevált recept
Politikai hovatartozástól függetlenül mindenkivel igyekezett jó kapcsolatokat ápolni, aminek hamarosan meg is lett a gyümölcse: miután a lassan elinduló privatizációban a lengyelek nemzeti preferenciát alkalmaznak, bármilyen kormány került is hatalomra, ő nyerő helyzetben volt. Így a kilencvenes évek elején sikerrel indult a Lech és Tychy sörgyárak magánosításánál. Mindkét ügyletnél megelőzte a söripar egyik nemzetközi óriását, a SAB-ot, ám érdekes módon a dél-afrikai társaság alig néhány év elteltével már mindkét sörgyárban főtulajdonos volt – Kulczyk pedig jó néhány millió dollárt keresett az üzleten. Ugyanez volt a recept, amikor a Warta biztosítót privatizálta, majd továbbadta az osztrák Creditanstaltnak, illetve hasonló „közvetítő” szerepet játszott az autópálya-építés, a távközlési privatizáció és az energiaszektor magánosításában is. Ugyanezt szerette volna megismételni az olajszektorban is, csakhogy ezúttal már nemzetgazdasági és nemzetbiztonsági szempontok is felmerültek, és azok erősebbnek bizonyultak nála.
A privatizáció során a nemzeti preferencia már Varsóban is lejárt lemez: ma már a lengyel vezetés is inkább a vállalatok átalakítását és modernizálását közvetlenül végrehajtó külföldi stratégiai befektetőket részesíti előnyben. Kulczyk maga is érzi, hogy túlságosan is ellentmondásos az olajügyben játszott szerepe, szeretne tehát kibújni a szorításból. Először betegségére hivatkozva lemondta a november 9-ei parlamenti bizottsági meghallgatást, majd részletekben elkezdte eladogatni PKN-részvényeit és kimenteni az országból vagyonát. „Minden fiatal kapitalizmus szennyes, Lengyelország sem kivétel. Nézzék csak meg az Egyesült Államok történetét, az óceán túlsó partján lévő úttörő nemzedékhez képest mi itt szelíd báránykák vagyunk” – nyilatkozta még néhány évvel ezelőtt Kulczyk. A jelek szerint sokaknak mégsem elég szelídek.
