Belföld

Festménypiac – magyar ecsettel

A festmények létjogosultságot nyertek a befektetési eszközök között. Az elmúlt évtized gyakran megsokszorozta az árakat, s a kilátások is kedvezőek.

Helmut Turck már akkor is megtalálja számítását, ha a teljes gyűjteményét értékesítő aukció során minden darab csak a kikiáltási áron megy el, hiszen összesen az is 225 millió forintot tenne ki – mondta Kieselbach Tamás művészettörténész, a licitet szervező galéria tulajdonosa, a múlt pénteki képárverést megelőzően. Az általa az 1990-es évektől vásárolt magyar festmények többségéhez ugyanis az induló ár negyedén, ötödén sikerült hozzájutnia a német műgyűjtőnek. A végeredmény azután jócskán rácáfolt e szerény minimálprogramra, a 87 műalkotás a licit során mintegy másfélszeres áremelkedéssel végül 357 millió forint bevételt hozott az eddigi tulajdonos konyhájára.

A harmadik lehetőség

 

Noha laikusok számára még mindig létezik a dilemma, vajon a képek vásárlása hosszabb távon jövedelmező döntésnek bizonyulhat-e, a műkereskedőkben semmi bizonytalanság sincs e tekintetben. „Mára egyértelművé vált: az ingatlanok és a részvények mellett harmadikként a festmények jöhetnek szóba igazán komoly befektetésként” – mondja Virág Judit, a Mű-Terem Galéria egyik tulajdonosa. Mindazonáltal nehéz helyzetben vannak a szakmabeliek, amikor azt kérik tőlük, hogy a képek értékváltozását vessék össze az ingatlanpiacon vagy a részvényfronton elérhető hozamokkal. A képek egységesen működő piacáról ugyanis nehéz beszélni, hiszen az alkotásokból általában csupán egy van. A számok azért így is beszédesek, és adnak némi támpontot a döntésekhez. Sok mű esetében például az elmúlt 10–15 esztendőben megtízszereződtek az árak, de például Vaszary János képeinek a százszorosára, Rippl-Rónainak és Munkácsy műveinek pedig az ezerszeresére szökött fel az áruk. 

Árugrások

A fentiek egyértelműen jelzik: látványos változás ment végbe a képek birodalmában a rendszerváltás óta. A pezsdülés azonban nem meglepő. A II. világháborút követően ugyanis egészen az 1980-as évek végéig Csipkerózsika-álmát aludta a teljes hazai műtárgypiac, leginkább csak értelmiségiek, valamint a kisiparosok, kiskereskedők vásároltak festményeket és az 1970-es években, amikor egy kutató értelmiségi fizetése 2 ezer forint körül alakult, már 10–12 ezerért akár Rippl-Rónai-képekhez is hozzá lehetett jutni; mára e művészt az itthoni piac az 50 millió forintos kategóriába emelte.


„A kilencvenes évektől, az új polgárosodással a kialakuló jómódú réteg szemében újra értékké váltak a képek, s ez természetesen az alkotások iránti érdeklődést is felfokozta” – magyarázza Virág Judit, akinek eredeti szakmája szintén művészettörténész. Kieselbach Tamás szerint további lendületet adott a képkereskedelem élénkülésének, hogy a rendszerváltást követően kialakuló jogbiztonság több külföldi gyűjtő figyelmét is Magyarországra irányította.

Az addigi aukciók egyetlen gazdája, a BÁV mellett 1988 után sorra nyíltak az új magángalériák, s szaporodtak az árverések. A licitek eleinte többségében néhány 10 ezer forintról, kiemelkedő festők esetén néhány 100 ezer forintról indultak. Az áttörés 1993-ra tehető, amikor egy Mattis-Teutsch-képet 2 millió forinton ütöttek le. Ez az ár egyfelől sokkolta a piacot, másfelől jelezte, attól kezdve nálunk is minden lehetséges. A következő nagy ugrásra hat évet kellet várni: egy 1998-ban tartott képárverésen egy Rippl-Rónai 21 millió forintért lelt új gazdára, rá három hónapra pedig egy Szinyei-alkotás ára egészen 70 millió forintig kúszott fel. Legutóbb – alig egy hónapja – pedig egy Munkácsy-kép 160 millió forintos leütési ára keltett kisebb megdöbbenést.

Az átlagosk is drágulnak 

Az átlagos árakon is jól nyomon követhetők a változások. Míg például a Mű-Terem Galériánál 1998-ban átlagosan 1 millió forintos összegért mentek el a művek, addig 2000-ben már 1,8 millió körülire, tavaly pedig 2,5 millió forintra emelkedett ez az összeg. Az árak nekirugaszkodása egy-egy művész esetében is tetten érhető. Érdemes például nyomon követni Rippl-Rónainak az 1920-as években készült pasztell női portréit. Ezek mérete (ami az egyik meghatározó tényezője e képáraknak) általában 40×50 centiméter; jó, de nem kiemelkedő kvalitást képviselnek, és viszonylag sok ilyen alkotás maradt fenn a művésztől. Míg e művek a hetvenes években pár 10 ezer forinton cseréltek gazdát, addig a nyolcvanas évek végén már több százezret adott értük a piac, 1993/1994-ben 2–4 millióért, ma pedig 6–10 millióért mennek el. 

Még mindig alulértékeltek

A kilencvenes évek első felében egyébként a közepes és jó minőségű képek ára egyaránt ütemesen emelkedett, az elmúlt négy-öt év azonban inkább a kiemelkedő kvalitású alkotásoknak kedvezett, és a közepesek drágulásának némileg megtört a lendülete. Mindazonáltal nem aggódnak a kereskedők a képekbe fektetett pénz jövőjét illetően. „A művek még e látványos árnövekedésen túljutva is alulértékeltek” – vélekedik Kieselbach Tamás.

Becslések szerint körülbelül a felénél járhat a rendszerváltást követően induló tulajdonosváltási folyamat, és a szakemberek szerint még jó ideig aligha lanyhul az érdeklődés a képek iránt. Az itthoni gyűjtők által támasztott kereslet aligha csillapodik a közeljövőben. További árfelhajtó tényező lehet, hogy a külföld érdeklődésére is egyre nagyobb mértékben lehet számítani. A különböző nyugati országokból eddig felbukkant vásárlók szinte kizárólag magyar származású gyűjtők voltak, ám bizakodásra ad okot, hogy a Sotheby’s néhány hét múlva olyan aukciót tart Londonban, ahol magyar alkotók műveit árverezik. A további drágulás mértékét azonban lehetetlen előrevetíteni.

Némi támpontot adhat, hogy a magyar alkotók és például a hasonló kvalitást képviselő svájci művészek képeinek ára között 4–5-szörös különbség tátong, utóbbiak javára. Egy olyan komolyabb elmozduláshoz, amelynek köszönhetően a hazai árak megközelítenék a nemzetközi szintet, tulajdonképpen nem is kellene túl sok. „Már 8–10 amerikai gyűjtő érezhető változásokat idézhetne elő a piacon” – mondja Kieselbach Tamás.

A legkeresettebbek

 

KORTÁRS AK:
• Bak Imre
• El Kazovszkij
• Fehér László
• Nádler István
• Szotyory László
• Szűcs Attila
• Ujházi Péter
• Szirtes János
• Baranyai Levente
• Bukta Imre
KL ASSZIKUSOK, MODERNEK:
• Czóbel Béla
• Gulácsy Lajos
• Kádár Béla
• Munkácsy Mihály
• Rippl-Rónai József
• Szinyei Merse Pál
• Vaszary János 

Hitelesített művek


Hasonló optimizmussal tekintenek a terület ismerői a kortárs festmények jövője elé, noha e műveket igazi kockázati befektetésnek tartják a szakemberek, mondván: meglehetősen bizonytalan az utókor értékítélete, legyen szó akár művészről, akár festményről. „E befektetések kockázata manapság is jelentős, ám sokkal kisebb, mint tíz évvel ezelőtt” – állítja Szalóky Károly, a kortárs művekkel és alkotókal foglalkozó Várfok Galéria tulajdonosa. A rizikó csökkenésének hátterében szerinte az áll, hogy az elmúlt években megnyílt kortárs galériák hitelesítették e festőket és műveiket.

Elfogadottá válni és rangot nyerni viszont ebben a „műfajban” csak az képes, aki mindazon felül, hogy művészileg megállja helyét – rendszeresen
Festménypiac – magyar ecsettel 1

vesz részt kiállításokon, akinek művei közgyűjteményekben, múzeumokban is láthatók, és akinek forog a neve a szakmában és a sajtóban egyaránt. Egy-egy alkotó nevének fennmaradására ugyan mindezek teljesülése sem jelent garanciát, de növeli az esélyét annak, hogy a jelenben elfogadott művek a jövőben is megőrizzék értéküket.

A kortárs közeg fejlődésének köszönhetően mindenesetre e területen is megtöbbszöröződtek az árak. Az egyik legismertebb hazai kortárs, El Kazovszkij munkáihoz tíz éve még 120–200 ezer forinton lehetett hozzájutni, ma az ő képei 1 millió körül kaphatók. A szintén neves, polgári körökben kedvelt Szotyory László képei egy évtizede 80 ezer forinttal kezdték „karrierjüket”, mára megközelítik, némely esetben meg is haladják az 1 millió forintot. Az árak azonban – hasonlóan a klasszikusok piacához – itt is nyomottak.

Sztárkereső

A galériás szakma képviselői szerint nagyot lendítene a szekéren, azaz a teljes szegmens árait felhúzná, ha sikerülne megteremteni a kortárs magyar festészet nemzetközi sztárjait. Külföldi ismertségünkben az állam anyagi szerepvállalása hozhatna áttörést. Egy-egy festő befuttatásához a műveit évente több nemzetközi kiállításra ki kell vinni, utaztatni az alkotót is, s kifizetni azt az alkalmankénti 6–7 millió forintnak megfelelő összeget, amibe kerül a stand a jobb kiállításon. E summát ugyanis a művészeket menedzselő galériák itthon még nem képesek kitermelni.


Festménypiac – magyar ecsettel 2

 
A fentiek alapján tehát ráfizetni aligha fog az, aki festményekben helyezi el megtakarításainak egy részét. E befektetések mégis hordoznak magukon egy sajátos jegyet. A szakemberek egyik legnyomatékosabban hangsúlyozott tanácsa szerint – legyen szó kortárs vagy klasszikus műalkotásokról – képet venni csak olyan befektetőnek szabad, aki szereti is a műalkotásokat. „Aggódni azonban felesleges. Jó helyen van a pénz a képekben. Miként az Andrássy úti ingatlanpiac sem tud összeomlani, úgy a legnevesebb magyar festők képeit sem érheti baj” – szögezi le Kieselbach Tamás.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik