Hiába, ilyen az a fránya demokrácia. (Meg a sok mindenre kapható újságírók.) S ezzel rátérhetünk eszmefuttatásunk tárgyára. Kende Péter A Viktor című nagy vihart kavart, jóllehet nem éppen lebilincselő, sok újdonságot sem ígérő, kusza szerkezetű, nehézkes stílusú, kissé túlírt könyvére. Ha a recenzensnek e kevéssé méltányló jelzői valamelyest is helytállóak, kérdés: miért is lett ebből a kormányfő portréját (is) felvázoló munkából óriási közönségsiker, igazi bestseller?
SZAPPANOPERA. Kíséreljük meg a magyarázatot. A miniszterelnök kiválóan alkalmazza a legmodernebb pr-módszereket, személyének – és tetteinek – megismertetésére, népszerűsítésére. Uralja a médiát, hetenként a közrádióban, havonta a köztelevízióban intéz szózatot a nemzethez. Egyenesben mondott beszédeit is jól előkészítik. (Csak a rögtönzésekkel vannak bajok.) Közönség előtti megjelenésének koreográfiája, öltözködése, beszédstílusa profi szakértők munkáját dícséri. Szeret szerepelni. Rajong a fociért, megjelenik kolbásztöltő versenyen, körbevezeti a gyerekeket a Parlamentben.
Az eredmény káprázatos: ismertségi indexe az eget verdesi, százszázalékos. Van azonban ennek egy hátulütője is. Azzal, hogy a miniszterelnök közszereplővé válik, hasonlóan a tévésztárokhoz, közkedvelt énekesekhez, sportolókhoz, színészekhez, tudomásul kell vennie a személye, családja, szokásai, kedvtelései iránti különös érdeklődést. A bulvárlapok, a sztármagazinok olvasói, a bárgyú tévéműsorok szorgalmas nézői az ilyen politikust óhatatlanul a kedvelt szappanoperák szereplőjéhez hasonlítják. Talán nincs többről szó, mint hogy könyvünk nem fest hízelgő képet a köztársaság első polgáráról. Ezért nehéz lelkesedni, ámde ha a politikus a világot jelentő deszkákra lép, kénytelen elviselni a kritikát is. Ez nem megy könnyen. Hadd idézzük itt egyik humoristánkat, aki az átkosban sem kímélte a “nagyokat”. Megkérdezték tőle: “Akkor” kellett bátrabbnak lenni, vagy “most”? Hát most. Mert ezek sértődősek – válaszolta.
Nos, ami könyvünket illeti, akik szenzációkat vártak tőle, bizony csalódnak, mert nem egy pletykáktól, botrányoktól hemzsegő politikai krimit kaptunk kézbe. Helyette egy vegyes műfajú munkát, ami nem politológiai értekezés, interjúfüzér, memoár, esszé, pamflet, hanem mindez együtt, vagy inkább egyik sem. Így azután az irodalmi hivatkozások, források hiánya miatt is kétes az elmondottak pontossága, hitelessége. A több éve elhangzott beszélgetések szó szerinti idézése már csak az emberi emlékezet fogyatékossága miatt is módfelett bizonytalan. Kende doktor azért kevésbé hibáztatható a hiteles irományok hiányáért, mert köztudott: a kormány teljhatalmú feje nem rajong az írásos dokumentumokért. (Még a kormányülésekről sem készül jegyzőkönyv.)
Végül is hogyan vélekedhetünk a szóban forgó műről? Minden kifogásunk ellenére is legfőbb erénye, hogy az egyébiránt bőségesen rendelkezésre álló cikkek, tanulmányok, könyvek, megemlékezések felhasználásával és saját vizsgálódásokkal is, áttekintést ad a Fidesz viszontagságos történetéről, a hatalom megszerzéséért és megtartásáért folyó küzdelmeiről. Képet kapunk politikai életünk számos mai szereplőjének pályafutásáról, valamint egy sor zűrös ügyről, a lenyúlások elszomorító történetéről és a hatalomgyakorlás kevéssé rokonszenves mechanizmusáról.
Ezzel azután eljutottunk Orbán Viktor itt ismertetett és sokak által kifogásolt jellemrajzának megítéléséhez. Egy ilyen értékelés azonban túl messzire vezetne, és meghaladná e kis írás kereteit. Kende doktornak csupán egy megállapítását kívánjuk most vitatni. Mégpedig azt, hogy a könyvben tárgyalt, vélt vagy valós bűnök és hibák jószerivel azzal magyarázhatók, hogy a Fidesz vezérkarának – és Orbánnak – szocializációja, személyiségének kifejlődése, öntudatra ébredése, gondolkodásának megalapozódása a Kádár-korban zajlott, s úgy szívta magába a bolsevik szokásokat és vonásokat, mint a levegőt.
HUMORÉRZÉK-IGÉNY. Ez az okfejtés nagyon ingatag alapokon áll. Valójában pedig “a Viktor” jóval bonyolultabb személyiség az itt ábrázoltnál. Persze nem szent, ám nem is sérthetetlen. Remélhetőleg hősünk képes még a fejlődésre is, hogy sem híveiben, sem ellenfeleiben ne keltse a mindenhez jobban értő, tévedéseit belátni, hibáit elismerni képtelen Nagy Államférfi benyomását. Azután pedig egy hasonló, vérbeli politikus nem nélkülözheti a humorérzék, az önirónia égi adományát sem, mint ahogy megsértődnie sem szabad – és nem is érdemes.
Végezetül említsük meg szerzőnk érdemét abban, hogy ráirányította a figyelmünket a hazai politikai élet közel sem új és ismeretlen veszélyére. Mikszáth Kálmán 1893-ban (!) így írt a gátlástalan politikusról: “…ahol ő uralkodik, a nepotizmus és a klikk-szellem labodája veri fel, tehetségtelen embereket hoz be, néha csak azért, hogy velük tehetségeseket szorítson ki, de mikor aztán a nyáj együtt van a hodályban, mint a jó komondor őrzi őket, féltékenyen elmarja az ellenséget”. Hát ennyi.
