Nézőpont: Schröder és a szabad munkavállalás

Ezeket a gondolatokat Gerhard Schröder német kancellár a múlt év novemberében fejtette ki egy amszterdami konferencián – hacsak nem fordított valamit félre az angol szinkrontolmács, akire germanisztikai hiányosságaim miatt hagyatkozni voltam kénytelen.

Schröder bombája

Az Amszterdam és Nizza utáni felhőtlen hangulatba, a karácsonyi bevásárlási eufóriába rondított bele aztán a “Schröder-bomba”, amely azt tudatta Kelet- és Nyugat-Európa közvéleményével, hogy a német kormány az unió keleti bővítésétől számított hét éven keresztül korlátozni kívánja a munkaerő áramlását. Eddig hasonlót – igaz, tízéves határidővel – csak a nem túl szimpatikus Jörg Haidertől hallottunk. Pedig már-már sikerült elfelejtenünk Günter Verheugen fésületlen ötletét, amely tavaly egy bővítést jóváhagyó népszavazás gondolatát vetette fel, most viszont itt az újabb csizma az asztalon!

Túl vagyunk már a diplomáciai műfelháborodáson, amely kötelező gyakorlatként automatikusan következik az efféle meglepetésekre. A kérdés az, mit érdemes lépni a “szabadon választott” kategóriában. Mindenekelőtt célszerű elválasztani egymástól a bővítéssel és a munkaerő-áramlással kapcsolatos feltételezéseket és a tényleges tapasztalatokat.

Be nem igazolódott előrejelzések

Fóti Klára, az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének munkatársa egy tanulmányában bemutatja, hogy az unió polgárainak félelmei ezúttal is messze eltúlzottak. A visegrádi országokat tekintve azt látjuk, hogy átlagosan minden ötödik munkavállaló foglalkozik egyáltalán a kivándorlás gondolatával (Lengyelországban minden hatodik, Szlovákiában majdnem minden harmadik). Ez azonban nem jelenti azt, hogy ők mindannyian azonnal útra kelnének, ha lehetne. Ennek a 20 százaléknak a fele alkotja a valószínűsíthető, és mindössze 7 százaléka a tényleges “migrációs potenciált”.

Időtávok

S ha mennénk is, eltérő időtávban gondolkodunk. Míg régebben, a hidegháború idején szinte kizárólag az emigráció jelenthette a mozgás egyedüli formáját, ma egyre inkább tért hódít a rövid és középtávú munkavállalás. A megkérdezettek közel egyötöde csupán egy évig kíván külföldön tartózkodni; és kétharmaduk nem akar öt évnél hosszabb időre távozni. Mindössze 7 százalék tudja elképzelni, hogy nem tér vissza hazájába.

Ráadásul mind a vándorlás általános nemzetközi tapasztalatai, mind pedig a közép- és kelet-európai potenciális vándorlók körében végzett felmérések azt mutatják, hogy a küldő ország magas munkanélkülisége nem feltétlenül növeli a potenciális migránsok számát, hiszen elsősorban a jól képzett munkaerő foglalkozik a külföldi állásvállalás gondolatával. Ha ebből indulunk ki, azt láthatjuk, hogy a képzett szakmunkások és értelmiségiek kivándorlása elsősorban nem a nyugat-európai, hanem a magyar gazdaság fejlődését veszélyeztetheti. A válasz persze nem az adminisztratív korlátozások fenntartása mindörökké, hanem a dinamikusabb gazdasági fejlődés ösztönzése, és a megfelelő itthoni jövedelemarányok kialakítása.

Kényszerszabadság

A hazai gazdaságpolitika tehát akkor jár jó úton, ha nemcsak a kivándorlás – illetőleg az Európai Unióba való bevándorlás – jogáért emel szót, hanem egyidejűleg arra is törekszik, hogy öt-tíz év múlva a hazai munkavállalók ne érezzék szükségét a tömeges migrációnak. Ne felejtsük el, hogy “a munkaerő szabad áramlása” maga is egy furcsa kifejezés. Hiszen a munkaerő, ha áramlik, azt többnyire nem “szabadon” teszi, hanem kényszerből. Ha szabadon választhat, az esetek nagy többségében inkább lakóhelyén vagy annak közvetlen közelében keres munkát. A nagy tömegű és volumenű migrációt általában valami erős kényszer, válság vagy sokkhatás váltja ki.

A migráció gátjai

A potenciális fogadó ország tartósan magas munkanélkülisége egyébként adminisztratív korlátozások nélkül is fékezi a migrációt. A német kormány érzékenysége ezen túlmenően azért is érthető, mert az öt közép- és kelet-európai tagjelölt országban kivándorlást fontolgatók döntő többsége éppen Németországban és Ausztriában vállalna munkát. Mégis, az összes ellenható tényező dacára azt látjuk, hogy éppen az elmúlt két évben, vagyis Schröder hivatalba lépése után legalábbis egy félfordulat történt a német bevándorlási politikában, bizonyítva: a kormányzó szociáldemokraták, ha fontolva is, de mindenképpen a nagyobb nyitottság felé próbálnak haladni.

Számítanak a szavazatok

Végül tekintetbe kell vennünk: Németországban előbb lesznek a választások, mint hogy a legközelebbi uniós bővítés sorra kerülne, és a kancellárnak foglalkoznia kell a bevándorlók és menekültek miatt aggódó szavazók lelki világával is. Jobb lenne persze, ha ez irányú tevékenysége során – mind páros, mind páratlan napokon – inkább a bővítés szükségességéről és előnyeiről próbálná meggyőzni a német, illetve a tágabb nyugat-európai közvéleményt. A német politikusoknak arról kellene felvilágosítaniuk a polgárokat, hogy nem kell szükségképpen választaniuk a Kinder és az Inder között. A hazaiaknak pedig arról, hogy – legalábbis egyelőre – mi mindannyian az utóbbi kategóriához tartozunk.