Az utóbbi időben sokszor feltűntél a Kispál és a borz és a Kiscsillag környékén. Mikor találkoztál először a zenekarral?
Az 1990-es évek vége felé sokszor összesodort az élet Lovasi Andrással különböző munkák kapcsán, de barátsággá az elmúlt öt-hat évben vált ez a történet. Érdekes módon, ez talán leginkább Rátgéber Lászlónak volt köszönhető, aki a sporton keresztül még szorosabbra fűzte ezeket a pécsi szálakat. Egyébként egyidős vagyok Lovasival, és a kezdetektől követem a zenekar pályafutását. Megvolt már a legelső lemezük is, és ott voltam a legelső budapesti Kispál-koncerteken. Hosszú évekig ez egy hagyományos „rajongói státusz” volt. Az évek során alakult baráti viszonnyá.
Most pedig te vagy a Kispál és borz búcsúkoncertjének művészeti vezetője…
Művészeti vezető, rendező, szerkesztő, valami ilyesmi, igen.
Mi a feladata „egy ilyesminek”?
Nyilván érezték Lovasiék, hogy egy ilyen nagy koncertnél egy külső szem segíthet megtalálni a helyes arányokat a koncertprogram kialakításákor. Leginkább szerkesztő-dramaturgi feladatom van. A koncert felépítésében, a dalok kiválasztásában, a kiemelt dramaturgiai pillanatok kiválasztásában segédkezem, de jó néhány szcenikai és rendezési ötletemet is elfogadták. Nyilván nem mondhatok olyat, hogy, mondjuk, „a Presszó-rock című dalnál állj hátrébb, és 45 fokos szögben gitározz, amúgy fehér nadrág és piros póló legyen rajtad”. Ez ellenkezne a Kispál egész szellemiségével. Abban tudok segíteni, hogy a koncerten eljátszott dalokat minél jobb helyzetbe hozzuk. Hosszú, úgy két óra negyven perces koncertről van szó, ahol fontos a megfelelő helyeken tartalmi és vizuális váltásokat, új ingereket elhelyezni, amik folyamatosan mozgásban tartják a közönséget.
Egy búcsúkoncertnél – amellett, hogy be kell mutatni az életművet-, ki kell szolgálni a legkülönbözőbb generációk igényeit. Gondolni kell a legfiatalabbakra, a mostani gimnazistákra, és az idősebbekre, akik az ős-Kispálért rajongtak 20 éve. És már a Szigeten lesznek a külföldi fesztiválozók is. Hogy lehet erre mind figyelni?
Nem az volt az elsődleges cél, hogy ez egy minden korszakot átívelő, retrospektív buli legyen, amin az összes lemezről megszólal 3-4 szerzemény, hogy minden generáció megkapja a „saját dalait”. A fontos számokat kell eljátszani a zenekar történetéből, amik mindenki számára élményt jelentettek. Sok vendég lép fel ráadásul a koncerten – Kiss Tibor, Varga Líviusz, a Csík zenekar, Németh Juci, Szűcs Krisztián, Beck Zoltán –, így az is szempont volt, hogy őket valamilyen meglepő, szokatlan helyzetbe hozzuk. Feladatomnak éreztem azt is, hogy ne csak az automatizmusok kapcsoljanak be ilyen esetben. Például, a Csík zenekar ne a megszokott Csillag vagy fecske-feldolgozást játssza, hanem valami mást. Próbálok a rutinok ellen küzdeni. A Csillag vagy fecskét például egész másként fogják játszani, mint eddig valaha. Bár sok dologban elfogadták a véleményemet, jó pár általam javasolt dalt felvettek a listára, de természetesen a koncertműsorra a végső szót Lovasi és a zenekar mondta ki.
Egy ilyen „gigakoncerten” nem maradhatnak el a fény- és egyéb látványhatások sem. Ugyanakkor a Kispált nehéz elképzelni pirotechnikával, és egyéb show-elemekkel. Mit lehet erről elárulni, mit terveztek?
Nem lettek cikik (fotó: mti)
Rendezőként pont az volt a nagy kihívás, hogyan lehet egy ilyen nagyszabású eseménynek a látványvilágához úgy hozzájárulni, hogy az összhangban legyen a Kispál és borz szellemiségével, hangulatával. Nyilván nem lehet felvonultatni maláj tánckart, vagy spanyol tűznyelő show-t, és nem lehet beépíteni Michael Flatley-szteppszólót sem. Ugyanakkor mégiscsak meg kell tölteni a nagyszínpadot, életre kell hogy kelljenek a dalok. Azt találtam ki, hogy egy Shakespeare-dráma szerkezetét próbáljuk követni.
A végén Shakespeare-nél mindenki meghal…
Attól függ, hogy királydrámáról van-e szó. Miután ez egy búcsúkoncert, elég valószínű, hogy itt is mindenki „meghal” a végére. Mindenesetre egy prológra és öt felvonásra osztottuk a koncertet. Az öt rész során dominánsan meg fog változni a színpadkép, a hangulat, a világítás, a kivetítők „műsora”. Ezzel is a koncert dinamikáját, ritmusát próbáljuk befolyásolni.
Van olyan rocklexikon, ami a 90-es évek legfontosabb zenekarának tartja, mások a 90-es évek Illésének írják le a Kispált. Ezekkel egyetértesz? Szerinted a Kispál és borz életműve megtalálta a helyét a mai kulturális kánonban?
Igen, ezt erősíti Lovasi András talán korainak tűnő, de mindenképp kiérdemelt Kossuth-díja is. Én tisztán emlékszem, hogy mennyire friss volt az a zene, az a szöveg, amivel a 90-es évek elején berobbantak. Nem volt benne semmi a 80-as évek görcsös, politikummal átitatott underground zenéjéből. A Kispálnak ilyen értelemben nem volt előzménye. Alulról indult, igazi alternatív zenekarként, ami aztán áttörte a határokat. Megfigyelhetjük, hogy a mai napig nagyon fiatalok állnak az első sorokban a Kispál-koncerteken, és egyre hátrébb szorulnak az idősebbek. Ez azt mutatja, hogy generációról generációra sem vált a zenekar cikivé. Ezt nagyon kevesen mondhatják el magukról. A legtöbben önmaguk paródiájává, vagy mauzóleumává válnak egy idő után. A mostani búcsúval is azt érzékelteti a Kispál, hogy ha már nincs bennük több alkotóerő és energia, akkor el kell engedni szépen ezt a dolgot.
Mennyire gondolod irodalmi értékkel bírónak Lovasi szövegeit?
Sok dalszerzőnél előhozzák ezt a témát, Kiss Tibornál, Ákosnál, Lovasinál. De ne felejtsük el, ez egy teljesen más műfaj. A dalszöveg azért születik, hogy „megzenéltessen”, megszólaljon egy előadó interpretálásában. Más kérdés, hogy van, ami önállóan is megállja helyét. De ezek nem versek. Se Kiss Tibi, se Ákos szövegei nem versek. Lovasi szövegei is dalszövegek, ugyanakkor paradox módon hatottak a kortárs irodalomra. Ez felismerhető jónéhány vele egykorú, vagy tőle kicsit idősebb költő művészetében. Bereményi Géza Cseh Tamásnak írt dalaihoz hasonlóan a Lovasi-szövegek is fontos, megkerülhetetlen dalszövegei a magyar kultúrának. Az lehet, hogy ezek tudnak hídszerűen viselkedni, és előbb utóbb néhány fiatalt a költészet felé terelnek.
Teltházat vártok hétfőn a Szigeten?
Szerintem nagyon sokan lesznek. A fiatal rajongók biztos, hogy kijönnek, attól nem félek. Kérdés, hogy az idősebbeket elérte-e a búcsúkoncert híre, és motiválja-e hogy kijöjjenek. Az én generációm (ami a legidősebb Kispált-szerető generáció), már rég elmaradozott a koncertekről. Ez viszont egy olyan esemény, amelyre remélhetőleg újra megmozdulnak a késő harmincasok, kora negyvenesek is.
Te fellépsz a koncerten? Volt már rá példa: a Hegyalján egyszer beszálltál a Kispálba egy szám erejéig.
Aljas módon néha visszaélek ezzel a barátsággal. Néhány sör után már nem mernek nemet mondani, ha azt kérem, hadd játsszak egy dalt, hogy a belém fojtott rocksztár előtörhessen… De nem, ezúttal szó nincs róla. Ez egy komoly esemény, amelyben én kizárólag rendezői pozícióban veszek részt. Meg kell mondjam, nagyon élvezem ezt a szerepet, izgalmas részt venni egy ilyen nagyszabású produkcióban.
Mostanában eltűntél a tévéképernyőkről. A Dob+Basszus színházi körülmények között él tovább, a Bestseller, a Fogadóóra viszont sehogy. Mikor láthatunk újra a tévében. Mik a terveid?
Az én munkám két részre osztható: a képernyős és minden más képernyőn kívüli munkára. Rengeteg projektben dolgozom rendezőként, producerként, tanácsadóként, szerkesztőként. Nem panaszkodhatom, tele vagyok munkával. Nekem a képernyő csak „hab a tortán”, nem halok bele, ha nem szerepelek. A nagy gond velem inkább az, hogy alapvetően közszolgálati figura vagyok, és nem is akarok más lenni. Viszont a közszolgálati tévé nem túl jó financiális állapotban volt az elmúlt években. Nem volt pénz azokra a műsorokra, amit szívesen csináltam volna. Most van egy kis remény arra, hogy az MTV-vel megállapodunk a Bárka Színházban felvett Dob+Basszus Live c. műsorok őszi bemutatásáról. És van egy csomó más műsortervem is kialakulóban, de arról még korai volna beszélni.
