Az Én, Earl és a csai, aki meg fog halni Jesse Andrews 2012-ben megjelent azonos című első regényének filmadaptációja, melynek forgatókönyvét maga az író jegyzi. Ez az alkotás több szempontból is rendkívüli, tudniillik amellett, hogy egy önmagunk elfogadásával és a felnőtté válás nehézségeivel foglalkozó coming of age sztoriról van szó, az egészet roppant sajátosan bontja ki a címben megénekelt haldokló lány révén, akinek megismerése és barátsága a főhős életében bekövetkező változások katalizátorává válik. Az első ránézésre egyszerű, ám valójában elegánsan összetett filmet egyszerre lehetne olyan jelzőkkel illetni, mint „merész”, „kúl”, „vicces” és „megható”, ezért még mielőtt belemennénk a részletekbe, azt mondom, a legtalálóbban úgy aposztrofálható, hogy „csaknem tökéletes”.
A történet főhőse – vagyis a bizonyos címbeli „Én” – Greg (Thomas Mann), a végzős gimnazista, aki, noha született különc és nem is akar semmilyen közösségbe tartozni, mégis afféle semleges identitásként mindent elkövet a suliban, hogy egy kicsit mindenkivel jóban legyen. Ő ezt a középsulis évek átvészelésének kulcsaként fogja fel, ezért felületesen jó kapcsolatot ápol minden „kaszttal”, miközben barátai nincsenek, leszámítva az ugyancsak kívülálló Earlt (RJ Cyler), akit ő a „munkatársaként” definiál. A két jómadár már óvodáskor óta ismeri egymást és jóban van, ráadásul ők ketten még egy spéci hobbit is űznek: filmklasszikusokat forgatnak újra a maguk totál abszurd stílusában. Egy napon aztán Greget előveszi az édesanyja (Connie Britton), és dacára a srác teátrális ellenkezésének ráerőszakolja, hogy kezdjen el barátkozni a szomszédban lakó Rachellel (Olivia Cooke), ugyanis kiderült, hogy a csaj leukémiás és haldoklik. Hősünk, ha kínkeservesen is, de elkezdi látogatni a lányt, akivel lassacskán összebarátkoznak, mígnem Earllel úgy döntenek, hogy készítenek egy filmet kimondottan Rachelnek.
Bármennyire is adná magát, az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni nem válik romantikus mozivá, sőt: a dráma sincs túltolva benne, jóllehet a koncepció eredendően magában hordozza a szívszorítóvá válás ígéretét. A film leghangsúlyosabb témái a barátság és önmagunk, illetőleg a világ egy igaz barát segítségével történő elfogadása, melyeket stílusos humorral és remek alakításokkal boncolgat a mozi. A forgatókönyvet már csak emiatt is hatalmas dicséret illeti, és külön maxi riszpekt Jesse Andrews személyének, aki nem elég, hogy megírta ezt a briliáns regényt, de még a szkriptet is olyan mesterien dolgozta ki, mintha legalábbis világéletében ezt csinálta volna, holott mind a kettőt első alkalommal követte el.
Igazából nem lehet eleget méltatni a produkció szellemességét, amely elsősorban a remek dialógusokból következik, ehhez viszont kellenek a tehetséges színészek és közülük is főként Thomas Mann, aki fergeteges a magányos, mogorva és saját szavaival élve „mormotaképű” Greg szerepében. A korábban inkább csak tinglitangli alkotásokban feltűnt 24 éves színész akkor is elvinné a hátán a filmet, ha a forgatókönyv nem lenne olyan hibátlan, amilyen. Mann a maga visszafogott módján zseniális: a legostobább mondatokat is olyan rezignáltan adja elő, hogy azon nem lehet nem sírni a nevetéstől. Mellette még Olivia Cooknak vannak erős momentumai az alapvetően vidám természetű, de a betegsége nyomán idővel egyre keserűbbé váló Rachelként, és muszáj kiemelni a Greg lökött apját alakító Nick Offerman és a renitens tanár Mr. McCarthy-t játszó Jon Bernthal párost is, mindketten üde színfoltjai a filmnek. Aki különösebben nem tud emlékezetessé válni, pedig lenne rá alkalma, az RJ Cyler, ugyanis bár jópofa Earl szerepében, de nélküle is ugyanúgy működne a film, mint egyébként.
Az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni a rendezés és a rendező személye miatt is különleges, merthogy a filmet levezénylő Alfonso Gomez-Rejon tanítani valóan kiváló munkát végzett annak ellenére, hogy ez mindössze a második nagyjátékfilmje. A korábban a Glee – Sztárok leszünk! és az Amerikai Horror Story néhány epizódját jegyző direktor született tehetségnek tűnik, aki tavaly két Emmyre is esélyes volt. Gomez-Rejon azért ügyes, mert képes könnyen fogyaszthatóan és szórakoztatóan tálalni a történetet, holott drámai alapszituációja és a figurák személyes problémái miatt simán válhatna nyomasztóvá. De ez még nem minden: olyan finomságok is működnek az alkotásban, mint a regényt idéző narráció és a fejezetekre bontott szerkezet, az alkalomadtán felbukkanó cuki animált klipecskék, valamint a kivétel nélkül óriási gegek.
Összességében az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni, jóllehet alapvetően coming of age mozi, mégis korosztálytól függetlenül mindenkinek ajánlott darab, amely ellenállhatatlan bájával akkor is elvarázsol, ha már rég nem vagy tinédzser. Negatívumként (hogy ne csak magasztaljam a filmet) azt lehet felhozni, hogy a végére elkerülhetetlenül a dráma veszi át a stafétát, de mit várjon az ember egy olyan produkciótól, melynek már a címében is benne van, hogy valaki haldoklik. Végezetül sokat elmond az alkotás szerethetőségéről és nagyszerűségéről, hogy az idei Sundance Filmfesztiválon nemcsak a zsűri nagydíját, de a közönségdíjat is elnyerte, mi több: a premieren a nézők álló tapssal ünnepelték a művet.
Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni (Me and Earl and the Dying Girl, 2015).
Színes, feliratos amerikai dramedy, 105 perc. – Értékelés: 9/10
