Mindig is tetszett a tincsenként őszülő haj, a klasszikus kleopátra frizurával kölcsönöz valami hideg és távolságtartó eleganciát a nőknek. Az ilyen nők általában soványak. Csunyasovány, ahogy a nagymamám mondaná, kiáll a kulcscsontja, oly szögletes. Nekem tetszik ez a típus. Gyöngysort viselnek és kasmír pulóvert. De a krémszínű kasmír pulóvert talán csak én képzelem hozzá.
Tegnap este fekete garbót viselt, ezüst bizsuval. Vékony volt, csunyasovány. Túl a hatvanon, diszkréten csillogott a száján a halvány rúzs. Nyögött. A kék Skoda Favorit tetejére próbált a férjével felrakni egy készre szerelt asztalt, a férj zsörtölődött, hogy asszonya kétbalkezes, nem jól fogja, én meg olyan leplezetlenül bámultam őket, szinte betolakodónak éreztem magam. Csak másnap jutott eszembe, hogy a fenébe, hogy az az asztal össze volt szerelve. Az IKEÁ-ban?
A törtfehér kerek asztalt a nő szerette volna. Talán a nappaliba. Ez nem kérdés. Jó, elméletileg persze lehetséges, hogy a férj nem bírt magával és nem tudott nyugodtan lenni, míg a nappaliban a francia ajtóval szemben nincs egy törtfehér asztal meg egy romantikus, leheletfinom csipke állólámpa, ki tudja. Lehet, hogy a férj a lakáskultúra szerelmese, igen.
Fotók: Thinkstock
Az asztal nehéz volt a nőnek. A férfinek is, mindkettejüknek a fejük fölé kellett tartani, hogy rácsúsztassák a tetőcsomagtartóra terített kartonra. Nem bírom, szakadt ki a nőből, én meg arra gondoltam, hogy ennél szomorúbb jelenetet nem nagyon láttam mostanában.
Vannak pillanatok, mikor az ego vastag falát áttöri a kollektív tudat és újra az egész részei lehetünk. Így lettem én az efasztra anyósülésén minden nő, minden egyes nő a világon és éreztem át a cipekedés nyomorúságát. Ott álltam a világ összes kibaszott fölmosóvödre, malterkeverője, moslékosvödre, nájlon reklámszatyra között, húzta a vállamat a súly és arra gondoltam, milyen nyomorult, milyen rohadt nyomorult dolog ez, és arra, hogy mi közöm hozzá. Szálljak ki és kiáltsam azt teátrálisan, nincs egy szál férfi ebben a rohadt garázsban, aki segítene föltenni ezt az asztalt?
Tudom, mi lenne a válasz. Azon kívül, hogy egy tolakodó és hisztérikus nőszemély vagyok. Az, hogy ugyan, hagyjam. Elbírja.
Persze. Én is elbírom. Én is elbírtam. A padlóburkolót, a laminált padlót. A nyolc meg a tizenhat literes hérát. A bojlert, a kétszázhetven literes hűtőt. A sitt-tel teli talicskát. A glettet. Vittem arrébb a mosogatószekrényt, emeltem fel a raklapot, forgattam át a komposztot, de tartottam a hátammal is, míg meghúzták azt a kurva csavart. Emeltem meg, fogtam még egy kicsit.
Úgy, hogy erre nem vagyok alkalmas. Mert alacsonyabb, gyengébb vagyok, húsz kilóval kevesebb a súlyom, és akkor sem én vagyok erre az alkalmas személy, ha a közös fészket rakjuk, ha így megspóroljuk a mestert és akkor is, ha tudom, mennyiért raknák le, pedig nem egy vasziszdasz. Hiába melegszem én is télen, nem nekem kéne behordanom a brikettet. Akkor mondjam meg, ki hordja be. Megázik, esőt mondanak. Későn végez, azt sem tudja, mikor ér haza. Tudom. Azt is tudom, hogy másnak se segítenek és más meg a pébépalackot cipeli meg az ötven kilós nyúltápot és nem sír.
Én sem sírok, viszem én is, eddig is vittem. Hordom be a töltőföldet, a sódert meg a homokot. Az új gyerekbútort meg a csempét. Szuszogok, izzadok, mint a ló, fújtatok, nyögök. Egyszer-egyszer el is fingom magam. Elejtem. Rá a lábujjamra, könny szökik a szemembe. Négykézláb állok, alvóspóló-bugyi kombóban, a nagy seggem premier plán, mögöttem van, egy hete nem borotválkoztam, még nem lehet befonni, de már lobog. És nem a lábamról beszélek. Megfeszítem magam, leszegem az állam, tokásan sziszegek, még egy kicsit, tartsad, tartsad, siess már baszdmeg, megszakadok, húúú. És viszem, hozom, nem nehéz, gyere.
Persze én vagyok az is, akinek a cipekedéstől megvastagszik a karja, az ujjai. Itt-ott egy bütyök. Aranyerem lesz. Én vagyok az építkezés végéig a trottyos, malteros mackóalsóban meg a kinyúlt nyakú pólóban és a laticelben. A lakásfelújítás alatt is ebben vagyok. Gyes alatt is, de az időben ugyanakkor van, néha malter, néha büfi ragad a hajamba, csak utóbbi büdös másnap. Fölszedek pár kilót, mert végre hosszúak a napok, sötétedésig amit lehet, bepakolunk, befejezünk, úgyhogy csak bekapok egy-két szendvicset, este meg két pofára eszem végre a töltött paprikát, anyu küldte, imádom, ahogy ő csinálja. Kenyérrel.
Aztán, sokkal később a Nutellát eszem evőkanállal, mikor lelép azzal a huszonnyolc éves, természetesen természetes szőke lánnyal, mert nem velem van a baj, csak hogy is mondja. Elvesztettem a szemébe’ a nőiességemet. Az én drágám, még most is milyen figyelmes, mondhatta volna azt is, hogy szakadt tehén voltál mindig is és az is maradsz, nem?
Mire minden női sorsot végigélek, hazaérünk, csikorog a murva a gumi alatt. Kiszállok, óvatosan kiveszem a bóbiskoló kislányunk, magamhoz szorítom, vállamat húzza a táska, amit retikülnek a legnagyobb jóindulattal sem lehet nevezni. A kapuból visszafordulok: ma pakolj be egyedül, elbírod.
Mert aki ma szakadt tehén, holnap királynő.
