A jegyzetíró a délután 6 órára meghirdetett prózai előadásra érkezik. Odabenn hűvös az előcsarnok, s amint elcsitulnak a fények a nézőtéren, elül a lüktető zsivaj is. A tekintetek a színpad előterében csobogásba kezdő mini szökőkút hármasságára összpontosulnak.
Szép Ernő az aktuális színpadi szerző. Őt az örökzöld Lila akác című színpadi mű szerzőjeként, s mint Ady és több más Nyugatos író / költő másodvonalbeli barátját ismerjük a két világháború közötti évtizedek irodalmából. Most két egyfelvonásosával, a Kávécsarnok és Május című darabokkal érkezett a Nemzeti kisebbi színpadára.
Neve olvastán lágy kérdőjel formálódik az előadás plakátjára. Vajon a produkció két, külön felvonásnyi dialógusa képes-e hatásos, korszerű színpadi atmoszférát teremteni a szerzőtől megszokott, könnyesen nosztalgikus hangulat és életérzésekkel?
Itt és most a szegedi teátrum színpadán, Bezerédi Zoltán rendezésében?
Merthogy az írónkról tudható, sokfelé otthon volt a pesti irodalom korabeli találkahelyein. Innen az alföldről indulván, jól értve beszélte a paraszti népnyelvet, de jól érezte magát a kávéházak polgári dohányfüstjében és a kabarék színpadán is. Tudta milyen a nyomorúság keserűsége, milyen a gazdagság dölyfe, s a kiábrándulás és az elvágyódás… Ismerte a rímek, formák Kosztolányi és Babits művelte könnyed kezelését. Mint újságíró sem volt rossz. De azért mégsem volt átütő erejű tollforgató, mint az említettek, vagy Karinthy, Móricz, Nagy Lajos, Gelléri Andor Endre. Vagy nem dolgozott elég felháborodás benne a kor ellenében. Ugyanakkor tudván átérezte, mennyire groteszk és feudális eredetű ellentmondásoktól terhes e Trianon utáni úri Magyarország…
E nézőpontból viszont, bizonyos modern életérzések megfogalmazójának is tekinthetjük Szép Ernőt. Erről a szegedi kettős produkció is tanúskodott, haloványan éreztetvén, ha lehántjuk a megjelenő, mesterkélt világról az író érzelgős sablonjait, valami elementáris képtelenség-rendszer bukkan elő. Csaknem groteszk emberi világ, ne mondjuk abszurd. Ám hogy a Szép Ernő általi cifra nyomorúságok, halál- és életérzések valóságos konfliktusokban tárulkoznak-e fel, vagy sem, arra a választ az utókor adta meg. Az akkori színházi premiereket Molnár Ferenc pesti darabjai vitték diadalra és nem az általa jegyzett opusok.
Megjegyzendő, a drámai szövet ilyen estekben olykor alkalmas lehet egy avantgard felfogású társulat, vagy rendező kezében arra, hogy a könnycsepp itatta bánatok és esendő vágyakozások alatt vagy helyett, felfedjék az abszurd létet, vagy a létezés elképzelhetetlen ürességét. Láttunk erre példát hazai teátrumokban is, had utaljunk csak a cseh Zelenka Hétköznapi őrületek című darabjának szegedi bemutatójára.
Ám ha a főszereplő drámája csak annyi valóságos mélységgel jelenik meg, hogy kedves anyukája immár nem süt reggelente kuglófot a számára, vagy, hogy az életunt férfiú nagyon fel akarja kötni magát egy faágra, merthogy mindenképpen véget akar vetni életének, akkor egy idő után a néző bizony – minden színészi átélés ide, vagy oda – elkezd unatkozni a székében.
Lehet, mindez azért is, mert ezekben az évtizedekben a magyar valóság szívszorongató mélységeit Illyés Gyula Puszták népe, Féja Géza Viharsarok, vagy a nemzetpusztító alföldi nincstelenség cifra nyomorúságainak szociográfusai mutatták föl – a népi írók ma már kötelező (kötelező?) olvasmányi érvényével, s nem a fővárosi kávéházakban született tárcák, karcolatok, kabaré jelenetek, vagy a mára oly divatossá lett fehér telefonos korabeli filmalkotások.
Akkor hát minek e darabválasztás? – töprenghetünk az előadás Menzel Róbert által ötletesen szépre szerkesztett díszletterében folydogáló színészi párbeszédek alatt. Ezeknek az sem adott igazán súlyt, töltetet, hogy a második rész elején, sok apró drámai monológgal felvonulnak a háborús évek divatosan esendő típus figurái. A handlé, a pereces, a virágárus, az omnibusz kocsisa, vagy gyufát áruló fiú. Mintegy jelezvén vágyaik netovábbját: „havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel” korát, – némi támpontot adva ezúttal is kitűnő Jakab Tamás (mint öngyilkos), konzekvens halálakarásának indoklásához.
Más szóval, a jegyzetírónak volt ideje mindezen eltöprengenie. Hozzátéve, hogy egy színházi darab kiválasztását tudottan számtalan érv indokolhatja. A Kávécsarnok és a Május műsorrendbe vétele mégis találgatásra ad okot. Még annak ellenére, hogy jók a szereplők. Szilágyi Annamária, mint kávécsarnok-tulajdonos és Pálfi Zoltán lézengő ritterként megjelenő svindlere kedves ívet rajzol pitiáner szerelmük (vonzalmuk?) kibontakozásához, az elfogyasztott briósok között.
Nem kevésbé nyújtott felemelő pillanatokat a Május szélhámos fiatalemberének (Barnák László) akrobatikus eleganciával megjelenített, folytatólagos széptevése, noha általa így furcsa, más dimenziókat is kapott az előadás. Gidró Katalin bizonytalan élet-hátterű, a maga világából kitörni igyekvő hajadonja se tragikus, se reális, ám mégis kedves figurát hozott. Mellette pedig kevéssé szervesülve, mozaikszerű hitellel álltak össze Jakab Tamás, a halálérzés megszállottjának pszichológiai indokai a sétány faágán himbálózó kötél vonzásában.
A többiek, a társulat számos vezető színésze is hozta a jellemző karaktereket. A díszlet a Trianont követő évek városligeti környezetét idézte, a szökőkút színesen csobogott, s ha kellett valóságosan is átvizezte az adott szereplők ruházatát. A színtéri hangulat olykor borús, máskor vidám volt. Végül, s ez sem utolsó dolog, az általános iskolás közönség nagy figyelemmel és időnként udvarias derűvel követte a nem túl bonyolult cselekmény alakulását.
Azután taps, majd a fiatal és idősebb nézők kiballagtak a napfény városának alkonyodó utcáira. Az utóbbiak – a produkció aktualitásának magyarázatául – elgondolkodhattak a két háború közötti, illetve az országot jelenleg nyomasztó mélyszegénység hasonlóságának és különbözőségének egybevetésén.
