„Akkor most melyikre is szálljunk fel, fiam?” – fordult, arcán az aggodalom összes ráncával, az idős asszony középkorú fiához az Anna-kúti, tavaly még csak 1-es járatra specializálódott villamosmegállóban. „Hát csakis erre, mert ez a lengyel tuja, ez visz a Tescohoz. Ez a kettes.“- érkezett a válasz. Én meg csak bámultam, miközben fejemben jó negyven éves emlékek kergetőztek. Felidőződött az a világ, amikor álmunkban sem hittük, hogy egyszer lengyel és cseh villamosok járják majd Szeged útjait, hiszen a magyar ipar egészen kiváló villamosok előállítására volt képes. (Ma miért is nem?) Amikor az 1-es villamos még nem a Kossuth Lajos sugárút közepén haladt, hanem az út két oldalán vezetett a vágány, és villamos nem hogy Tescót nem talált volna Rókuson, de még egy tisztességgel kikövezett utat sem ott, ahol ma a Rókusi körúton hömpölyög a forgalom.
Harminc kilométeres sínhálózat
És persze tanácstalan anyókák sem álldogáltak a villamosmegállóban, mert a hatvanas években minden szegedi pontosan tudta, melyik járattal hova tud eljutni. Pedig, ha jól belegondolunk, akkoriban nem is volt olyan egyszerű megjegyezni a villamos menetrendet. Ugyanis a városban mintegy 30 kilométernyi villamos vágány futott szerte szét, és átszállásokkal Szeged majd’ minden fontosabb pontját el lehetett érni. Hogy miért írok én minderről? Nos, a választ keressék meg a világ legnagyobb „kávéházában” a facebookon, ahol napjainkban egyre több archív fotót töltenek fel a Szeged nevű „sarokasztalnál” üldögélők, azon vitatkozva, mikor, hol, merre, miért és meddig szaladtak a híres szögedi tuják.
Nem állíthatom, hogy a nosztalgia hullámon lovagolva minden vitás kérdésre megadhatom a jó választ, de most, amikor végre már nem bontották, hanem építették a síneket, talán érdemes fő vonalaiban felvázolni, hogyan is nézett ki Szeged villamos közlekedése. Nem tagadván: segítségünkre szolgál Nagy István – Elek István – Terhes Sándor „100 éves a szegedi villamos” című kiváló könyve.
Projekt nem volt, villamos lett
Az alap: 1908. október 1-én indult meg az első villamos a napfény városában, még pedig egy 4311 méter hosszú sínpályán szállítva az utasokat a Rókusi pályaudvar és a Nagyállomás között. Ez kapta idővel az 1-es vonal elnevezést. Bár akkoriban még nem számíthattunk uniós segítségre, és a projekt szó sem szerepelt a magyar szótárban, valahogy mégiscsak haladtak a dolgok. Pontosabban rohantak, ugyanis annyi idő alatt, amennyit késett az új, „Tescós” 2-es vonal átadása, a monarchiabeli Szegeden, az akkori technikával és technológiával megépült a Dugonics tértől és a Belvárosi temetőig (3395 méter), a Széchenyi tértől és a Gedói mulatóig (2271 méter), a Dugonics tértől a Közvágóhídig (2272 méter), a Gőzfürdőtől a Piarista gimnáziumig (1234 méter) vezető vonal. Ezt mind 1908-ban adták át, majd 1909 július 1-én már az újszegedi vigadóhoz is el lehetett jutni a Széchenyi térről az 1625 méteres sínpályán.
Hogy aztán végül hány leágazás, mellékvonal, vonalmódosítás színesítette a szögedi tujás hétköznapokat, egyetlen cikkbe be nem zsúfolható. Maradjunk annyiban, hogy 1963-ban 7 vonal szolgálta a várost. Az 1-esről már beszéltünk. A régi 2-es Petőfi telep és Ságvári telep között ingázott, közel 6 kilométeren át utazhatott az, aki végállomástól végállomásig bámult ki az ablakon. A 3-as vonal a Somogyi utcából indulva szállította a népet a Textilművekig, míg a 4-es a Széchenyi tér és Fodor telep összekötésére volt hivatott. Az 5-ös is a város főteréről indult, és a régi hídon át kocogott Újszegedre, megkerülve akkor már a Ligetet, egészen a gyerekkórházig. Volt nekünk egy 6-os vonalunk is, ami csak szerdán és szombaton, vagyis a piaci napokon közlekedett a Dugonics tér és az átrakó pályaudvar között. Míg a sort záró 7-es a rókusi kórház és a rókusi templom közül indult Kiskundorozsmáig vezető hosszú-hosszú, és tegyük hozzá, igencsak lassú útjára.
És jöttek a csákányos emberek…
Ám ekkor rátört a világra az új koncepció. Előbb vonalakat kötöttek össze, kurtítottak meg, majd kiadták a jelszót: mindent a közutakra, van itt benzin annyi, mint a tenger, buszozzunk elvtársak, a villamos már a múlté. Meg is jelentek a sínfelverő csákányos emberek, és sorra vágták le Szeged sínfájának szép ágait a 70-es években. Így például a 4-es vonal belvárosi szakaszán megszüntették a Széchenyi térről a színház mellett a Stefániára (akkor Tanácsköztársaság útja) kanyarodó vonalat. 1972-től a 4-es villamosok jártak Tarján telep és Ságvári telep között, míg a 2-es villamosok a SZEOL pályáig vitték az utasokat.
Hogy ez túl bonyolult? Na, tettek is arról a tanácsházán, hogy ne legyen az. 1977 februárjában – az új közúti híd hamarosan kezdődő építésére hivatkozva – megszűnt a Tisza-parti vonal, amely 1927-ig teherforgalmi járat volt, majd ekkor épült ki a Gőzfürdőtől a tápéi vámházig. (Szép kis 50. születésnap lehetett!) Még abban az évben, június 30-án lehúzták a Dorozsmáig vezető járat „rolóját” is a Postás sportpályánál. Az újszegedi vonal akkor már csak emlék volt, hiszen az a járat 1969. január 31-én szűnt meg.
Szép új világunkban természetesen mindezek visszaállítására sem mód, sem lehetőség, sem pénz, sem szükség nincs már. De régen járt villamos járataink emlékét kötelességünk megőrizni. Hiszen a város olyan fontos részei voltak, amelyek nélkül aligha épülhetett volna ki a modern, árvíz utáni Szeged olyan széppé, mint amilyennek most látjuk.
