Mondják, hogy mivel az emberek kevesebb pénzből élnek és gazdálkodnak, a pihenések-nyaralások terén azzal fognak spórolni, hogy külföld helyett itthon maradnak, vagyis hát mindezzel a hazai rendezvények – úgymond – jól járnak, a pénzt náluk költik el, pláne, hogy a szülők a gyerekeken nem akarnak takarékoskodni, ha a srác koncertre akar menni, jut rá neki. Persze. Ez így is van. Csakhogy a magyarországi ilyen jellegű fesztiválok fő (fizető-) közönségét – eddig – a már kereső harmincasok adták. Ők most elmaradnak. A Sziget például helyettük összpontosít a külföldi vendégekre, egyre nagyobb létszámban csábítva a külhoniakat hazánkba, aminek – szerintem – óriási és máshoz nem mérhető az imázsépítő jelentősége.
Fesztivál a bazilika árnyékában (forrás: fesztergom.hu)
Úgy gondolom, a fesztiválok környékén alapvető változások történnek, tulajdonképpen már kezdetüket is vették. A nagyrendezvények – olyan Sziget-produkciók, mint a Volt, a Balaton Sound és természetesen maga a Sziget, illetve a Tokaj–Hegyalja Fesztivál stb. – mellett a kisebb és közepes fesztiválok elhalnak (hangsúlyozom: most a könnyűzenére épülőkről beszélünk, mert árnyaltabb a kép a gasztrofesztiválok és a falunapszerű rendezvényeknél). Egyrészt mert a nagyok rendelkeznek a mostani válságos idők túléléséhez szükséges anyagi tartalékokkal és az évek során kialakított kapcsolati tőkével, másrészt pedig megszűnik (megszűnőben van) a klasszikus, mára harmincassá érő fesztiváljáró – és ami a legfontosabb: dolgozó és így kereső – réteg, több kisebb rendezvény látogatása helyett egy (vagy egy pár) nagyobb mellett döntenek. Nincs pénz. Se fesztiválozni, se megélni, vagyis hát csökken a szabadidő, mert egységnyi forint előteremtéséhez többet kell dolgozni.
Az egyetlen településhez, faluhoz, városhoz köthető „minirendezvények” megmaradhatnak, amennyiben az adott önkormányzatnak lehetősége (pénze) és kedve van azt támogatni, nem utolsó sorban, hogy kényszerhelyzetben is vannak: vagy áldoznak a települési napra, vagy nem lesz helyi mulatság, mert nincs olyan támogatói hálózat, amelyik felkarolja.
Az igazi nagy vesztesek a kis- és középkategóriás fesztiválok, ahol évek óta megfigyelhető a szponzorok elmaradása – ami pedig szükséges, pusztán belépőkből nem lehet finanszírozni egy ilyen rendezvényt –, kezdődött a dohánygyárak/cigarettaforgalmazók kényszerű elmaradásával (ugyebár törvény írja elő a dohánytermékek reklámjának a tilalmát), de ide tartozik a pályázati lehetőségek drasztikus megkurtítása is. Ezeket a fesztiválokat érzékenyen érintette, hogy sok vállalatnál – még a tőkeresősebbnek gondolt multinacionális cégeknél is – jó ideje megszorításokkal élnek, a reklámtevékenység kurtítása mellett elsősorban és fokozottabban a szponzorációt érinti mindez.
Ha az esztergomi Fesztergom-fesztiválban nem látna fantáziát az önkormányzat és a kezdetek óta stabil partnerként megjelenő egyik sörcég, mi is lehúzhatnánk a rolót. „Menekülési” lehetőségünk, hogy a fesztiválunk ragaszkodik a színvonalához és a kezdetek óta kiérlelt örömhangulatú emberi léptékéhez, ahhoz, hogy egy nyolc-tízezres rendezvényen az embereket nem nyeli el a tömegmassza. Egy támogató számára jó, ha egy fesztiválról a vendég jó szájízzel, élményekkel távozik, az adott terméket/szolgáltatást társítja azzal, és a későbbiekben is azt választja. Egy helyhatóságnak szintén „megéri”, ha kulturált körülmények között tud nívós szórakozási lehetőséget biztosítani/felkarolni – elsősorban a fesztiválokra jellemzőbb fiatal közönségnek.
Ördögi kört jelent az is, hogy kik, milyen együttesek lépnek fel egy-egy ilyen könnyűzenei fesztiválon. Ilyen szempontból a pénz maximálisan diktál – hiába is a közönség jó ízlése és a szervezők jó szándéka –, szinte kizárt, hogy ismertebb külföldi előadó jelenjen meg ezeken a rendezvényeken, és a hazaiak árfekvése sem minden esetben kedvező. Konkrétan: kifizethető. Legalábbis olyan értelemben nem, hogy behoznák az árukat. Évek óta beállt azoknak a köre, akiket érdemes meghívni, mert hozzák a formát, azazhogy az árukat biztosan „kitermelik” a fizetővendégek. Egy kisebb-közepes fesztivál nem rizikózhat, hiába tudják az adott rendezvény szervezői, hogy remek új zenekarok léteznek, nem vállalhatnak kockázatot – mert anyagilag buknak, és akkor jövőre oda a fesztiváljuk lehetősége. Csak a fentebb említett nagyok köre rizikózhat, a kisebbek kénytelenek rájuk hagyatkozni, ha ott befut, sikerrel szerepel egy új előadó, lehetőséget kap a kisebb fesztiválokon is. Ennek megfelelően azért mutatkozik változás a Tankcsapda–Kispál–Quimby bevált triásza („szentháromsága”) mellett, újabban komoly vonzerőt jelent a 30Y, a Péterffy Bori and the Love Band, a Kaukázus és a Vad Fruttik.
A Fesztergom számára egyébként speciális „tartalékot” jelent a Felvidék (Párkány és vonzáskörzete) közelsége, az innen érkezők száma évről évre gyarapszik.
Mindenesetre a könnyűzenére épülő „klasszikus” fesztiválok száma csökkenni fog, miközben minden drágul – nem utolsósorban a zenekarok ára is; érthető, hogy a szabadtéri fesztiválszezonban akarnak pénzt keresni, ki vesz manapság zenei CD-t? –, a támogatói források radikálisan fogyatkoznak. Azt hiszem, ez nem lesz mindig így, egyszer véget ér „rosszkedvünk nyara”, de biztos, hogy ahhoz egy stabil helyzetű magyar gazdaság szükséges.
