Mint például Zorro, akinek ezúttal nem csak az Amerikát elpusztítani szándékozó titkos lovagrenddel, hanem a Családi kört és Ranschburg Jenőt megszégyenítő problémakörrel is meg kell küzdenie.
Mit tegyünk, ha álarc- és igazságfétisünk miatt feleségünk válással fenyegetőzik, gyerekünk pedig, aki elől eddig gondosan eltitkoltuk kedvenc hétvégi szórakozásunkat (hogy tudniillik fekete hacukában parádézva mentjük meg az éppen formálódó Egyesült Államokhoz csatlakozni kívánó Kaliforniát, vagy hiúsítunk meg egy világméretű összeesküvést), semmibe veszi családfői tekintélyünket? Ezekre a feszítő kérdésekre keresi a választ a néhány évvel ezelőtti Zorro-film második része, és nem is marad adós vele (amiket nem árulunk el, mert jó fejek vagyunk).
Az alapötlet kifejezetten üdének mondható, jómagam igen régóta várok már egy olyan filmre, ami a Zorróhoz hasonló álarcos igazságosztók családi életét, mindennapos gondját-baját és mélylélektani struktúráját veszik górcső alá, mert szentül hiszem, hogy ezzel hozzásegítene bennünket is önmagunk pontosabb megértéséhez – sajnos azonban a film esztétikai fókuszpontjában nem az említett kérdések tárgyalása áll.
Mondjuk ki: Chris Campbell hatalmas ziccert hagyott ki, amikor az imént felvázolt, pörgős ütemű pelenkamosással és hatalmas izgalmakat rejtő fogadóórákkal tarkított cselekményt feláldozta egy tizenkettő egy tucat akciófilm oltárán, ahol Antonio Banderas ide-oda nyargalászik pej lován, és közben megmenti Amerikát, meg egy kicsit a családját is. Persze akik eleve ilyen filmet várnak, azok nem fognak csalódni, mert van itt minden, ami kell: hatalmas robbanások, akrobatikus akciójelenetek, beépülő Catherine Zeta-Jones, ármány, románc, két órán keresztül. Csak tessék, csak tessék, vigye, akinek ez kell.
– Many Calavera –
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
