Az első meglepetés rögtön a rezervátumhoz vezető bekötőúton ért: ötven feletti sportos turisták csapata biciklivel közeledik a bivalyparadicsom felé. Akárhogy is számolom, a környék idegenforgalmi gócpontjai közül Zalakaros legalább 15, Hévíz és Keszthely pedig 25 kilométerre van. Így, bár a terep nem valami dimbes-dombos, a nyárias májusi napon őszinte csodálattal bámulom a hiperaktív nyugdíjasokat.
Érkezésemkor a bivalyok a távoli legelőn épp fő tevékenységükkel, a táplálkozással vannak elfoglalva, így néhány kisgyerekes család, valamint német és lengyel nyugdíjasok társaságában önfeledten vetem magam a környék védett madarait, állatait bemutató szobányi múzeum felderítésébe. Az interaktív környezetismeret órán a különböző fajok hang alapján történő felismerését gyakorolhatjuk, a gyerekek pedig egy hatalmas memóriajátékkal a kormoránt, a nádi rigót, a foltos nádi poszátát vagy a tövisszúró gébicset külső jegyei alapján is emlékezetükbe véshetik.
A csorda éppen hűsöl, de egy félreeső kisebb istállóban két bivalyt pillantok meg. A fülében lógó jelzés szerint egyikük a 0254-es, látva az érdeklődést, kimászik az istálló hűséből, komótosan ledől, és profi fotómodellhez méltóan több pózban is megmutatja magát. Miközben pózol, fülével és farkával rendületlenül csapkod, ki nem állhatja a legyeket.
Napi 4-5 óra dagonya
A hűsölést megunva a csorda végre, hosszú sort alkotva átvág a legelőn a dagonyázóhoz, ahol a 40-50 centis vízben heverésző bivalyok közvetlen közelről szemügyre vehetők. A szórakoztatóan informatív táblákból kiderül, hogy az éppen dagonyázó bivalyt szinte lehetetlen munkára bírni. Feljegyzések szerint otthagy szerszámot, kocsit, ha hőségben megérzi a víz közelségét. Az állat testére száradó sár hűsít, védi őt a csípős bögölyöktől, legyektől, élősködő atkáktól, tetvektől. Nyáron naponta akár 4-5 órát dagonyáznak. (Ezen túl 8-10 órát töltenek táplálkozással.)
A bivalyok vastag, fekete, gyér szőrzetű bőre a szarvasmarhákénál sokkal kevesebb izzadságmirigyet tartalmaz, így a hőt izzadással csak korlátozottan tudja elvezetni. A dagonyázás valószínűleg ázsiai származásukból fakad, ahol a nagyobb hőség és zavaró élősködők ellen menekültek a hűsítő vízbe.
A hódító törökökkel érkezhetett
A házi bivaly ugyanis nem őshonos a Kárpát-medencében. Az egyik elmélet szerint a VI. században, a korai avarokkal jutott el hazánkba, egy másik szerint a honfoglaló magyarokkal érkezett. A legvalószínűbb azonban, hogy az Európát ostromló törökök hozták be, akik a mocsaras területeken súlyos ágyúikat vontatták a nagytestű, akár 700-900 kilogrammot is nyomó bivalyokkal.
Az 1910-es években még több mint 155 ezer bivaly élt az országban, a kilencvenes évek elejére azonban a faj a kihalás szélére került. Az utolsó pillanatban hozták létre a kápolnapusztai rezervátumot a hazai bivalyállomány génmegőrzésére, illetve az állatok szaporítására.
A rezervátum 1992-ben 16 tehénnel és egy tenyészbikával kezdte meg működését. Ma már több mint 200 bivaly él itt, 60 borjú születik évente, és a populáció még növekedési fázisban van. A hazai bivalyállomány fele Kápolnapusztán él.
Az igazi mozzarella bivalytejből készül
Amíg az idősebbek dagonyáznak, a kisborjúk a karámban várnak sorukra. Szelíden bújnak ki az érdeklődőkhöz, a simogatásra kéznyalogatással válaszolnak. Mögöttük az istállóban újabb kiállítás, ahol a paraszti gazdaságokban használt szerszámokkal ismerkedhet a városi ember. Itt szembesülök a szomorú ténnyel, hogy a magyar mozzarella hamisítvány. Az olasz fehér sajt alapanyaga ugyanis bivalytej, amely több ásványi anyagot tartalmaz, mint a tehéné, és zsírtartalma is jóval magasabb, 8 százalék. Itthon azonban nagyüzemben nem fejnek bivalyokat, a hazai mozzarellát tehéntejből készítik.
A rezervátum ma már nem csak a bivalyoké. Az egyik legelő szélén a puha löszfalban gyurgyalag- és a parti fecske párok sokasága költ, a legújabb lakók pedig az ürgék.
Ha már erre járunk, nem érdemes kihagyni a kis-balatoni lápvidék természeti értékeit bemutató Kányavári-szigetet sem. De a barangolás előtt célszerű vastagon bekenni magunkat szúnyogrisztóval.
