Kedves vendégeink, kérjük, csak az folytassa az utazást, aki kíváncsi a kétezres évek Párizsára, nem retten meg semmitől és kíváncsi egy őszinte idegenvezetésre! Egyéb esetben, inkább szálljanak le a buszról! 
E sorok írója tizennégy hónapot töltött munkával és tanulással a francia fővárosban, mégis úgy érzi, sokkal többet. Párizs, c’est une questione d’amour – azaz szerelmi kérdés. Ez olyan város, amelyet hiába akar meghódítani az ember, mindig ő hódít meg minket. Talán ezen buktak el a németek is annak idején.
Ezt egyedül a párizsiak értik, és legszebben DeGaulle fogalmazta meg, mikor a németek kivonulása után kiállt a több százezres ujjongó tömeg elé, és csak annyit mondott: Paris reste toujours Paris – azaz Párizs mindig Párizs marad. Ezzel sarkon fordult, és elhagyta az elnöki erkélyt. Ez a város, gyanítom, tényleg sosem fogja elveszíteni megmagyarázhatatlan vonzerejét, de az élet a falakon belül és leginkább kívül gyökeresen átalakult az elmúlt 30 évben.
Voltam olyan szerencsés, hogy mielőtt élni mentem Párizsba, többször turistaként is imádhattam a várost. Ha arról beszélnék, hogy az utcákon a magas kultúrát, a szabadságot, a személyiség és annak minden joga legszentebb tiszteletben tartását éreztem, akkor azt mindenki értené. Én magam is jobban fel tudnám dolgozni. De Párizs despota, egy igazi nehéz eset.
Új élet Pantinben 
Kilátás a lakásból: állóvizű csatorna, partján kis kávéház, mellette antikvitásárus. A lakás, amit a francia állam ösztöndíjamhoz kiutalt, 17 négyzetméter (fürdőszobával) és 200 ezer forintba kerül (havonta). Pantinben lakom, nem valami fényes negyed. Párizs falain túl fekszik, északkeletre, valamikori munkásnegyed, mára vegyes egzisztenciájú, problémás városrész.
Ahol én lakom, az még jó. Szeretem ezt a várost. Ismerem, mert vannak róla jó emlékeim, amiket értek. Gyanút fogok, mikor az első nap segíteni akarok egy fekete nőnek, aki hátán egy csecsemővel babakocsit próbál lecipelni a metró lépcsőjén, és ijedt visítozással utasít vissza. Rossz szájízzel indul új életem Párizsban. Pedig én új életet akarok. Itt megtehetek mindent, amit a szürke Budapesten nem tehettem meg. Itt szabad vagyok – gondolom, és felidézem az első találkozást Párizzsal, ahogy az Eiffel-torony előtt tizennégy évesen csorogtak a könnyeim.
A babakocsis eset után alig telik el fél év, állok a Chatelet negyed forgatagában kábán, kialudt cigarettával a számban, és úgy érzem, a sivatag közepén vagyok. Körülöttem ezrek, de meg sem látjuk egymást a sajtboltok és szexshopok sűrűjében ezen a minden turista által jól ismert párizsi téren, ahol az Aprószentek kútja áll. Talán a pichet-ben kimért bor miatt, amit ebédre ittam egy bisztróban vagy a sok kávétól érzem olyan tehetetlennek magam.
Csak toporgok ott, miközben gázfröccsöt ad a kisteherautó, a sétálóutcában mellettem szeretne elhajtani, meg sem mozdulok, nem is dudál, rükverc, előre, megint rükverc, és már ki is került. Dehogy dudál rám, ki tudja, mit csinálok vele. Leülök. Azt hiszem, sírok. Több százan vannak körülöttem, de senki sem lát.
Párizs és a franciák
Vacsorázni megyek egy ismerős francia családhoz. Julient még évekkel ezelőtt Budapesten ismertem meg. Régi kapcsolat, így nem kell túl nagy színházat rendezni, hogy belevágjunk az arabozásba és a feketézésbe. Itt, a zárt ajtók mögött, itt van az igazi szabadság! Nem kell megmérni egyetlen szót sem. Bezzeg odakint!
A választófülkén kívül lényegesen kevesebben vállalták Le Penre leadott voksukat. „Ezt a várost elvették tőlünk” – mondja a módos párizsi családapa. Az ilyen történetek mindig 1968-nál kezdődnek. „A szocialisták a hibásak mindenért! Behívták Algírból az arabokat dolgozni, mert olcsó munkaerő kellett. Aztán engedték, hogy hozzák az asszonyaikat. Csináltak sok-sok gyereket, de pénz, az már nem volt. Időközben minden felépült, és nem maradt nekik se munka, se pénz. Miért mennének haza? Nem mennek, csak ha megunják, hogy itt nem püfölhetik az asszonyt.”
„Odahaza császárok, mert itt élnek. Itt császárok, mert a franciák félnek tőlük. A gyerekeikkel fogják elfoglalni Párizst, mert félünk tőlük. Én félek tőlük.” Elhiszem az egyébként tanári pályáról nyugdíjba vonult férfi szavait, mert én is félek tőlük.
Közben befejezzük a főfogást: homard persillé. A homárral jól elvegyült a petrezselyem és a mogyoróhagyma íze – állapítjuk meg egyhangúan. A város legfinomabb élelmiszereit felvonultató piac, a Marché de Boulogne sajtjaival fejezzük be a vacsorát, és a négyemeletes családi ház japánkertjében whiskyt kóstolva félek, hogy ki kell lépnem innét. Párizs vad, és támad is. Hazafelé utcai verekedésbe keveredem. Egy telefonfülkét tör darabokra körülöttem legalább hat – nem francia – fiatalember. Megúszom, hazamegyek. Végül nem is érdekel! Őket sem. 
Este a Bois-ban
A Bois de Boulogne Párizs városligete. Naplementét nézünk barátommal az egyik tisztásról. Szemben a világ egyik legelőkelőbb lovardája és lóversenypályája. Körülötte büszkén ügetnek a homokban az aranysörényű lovak, mellettük a fogyni vágyó boulogne-iak.
Mélyet szippantok a nyári este illatos levegőjéből. Barátom elmeséli, hogy ebbe a parkba csak úgy engedték le játszani gyerekkorában, ha nem nyúl eldobott tűkhöz és óvszerekhez. A Foret du Rouvre-ból egy kisebb erdőnyi maradt, ez a Bois de Boulogne. Elsétálunk a Bagatelle kert mellett, ami elvarázsol kellemével és frissességével. Mintha egy másik városban lennék! Jól érzem magam, ahogy átfúj a szél a Hyde Park stílusában kialakított erdőnyi park bükkfái közt.
Éjszaka autóval hajtunk el a Bagatelle mellett. Hatalmas mellű, duzzadó szájú, szőke nők – akik férfiak. Egy kis francia specialitás – jegyzi meg tárgyilagosan Julien, aki itt nőtt fel. Das ist ein Unicum – mondaná a német turista. „Itt csak transszexuálisok strihelnek. Van, aki elvi alapon választja a travesztiket – őket legalább nem használja ki a kelet-európai maffia” – magyarázza bennszülött idegenvezetőm. Remeg kezem-lábam, úgy felkavar ez a leginkább lóvásárhoz hasonló felvonulás.
Dugóban állunk, mivel a lányok hosszú sora mellett autók hosszú sora áll, és a háttérben rezeg az erdő aljnövényzete. A bokrot még akkor is tovább zörgetik, mikor egy tesztoszteron-túltengéstől dekoncentrált autóvezető elcsap egy motorost. Paris by night – jegyzi meg epésen francia barátom. Félre kell álljak. Nem tudok vezetni. Átveszi a volánt, és csak mosolyog rajtam.
Kárhozottak pincéje
Beérünk a városba. Káprázik a szemem a fényektől. Itt vagyok Párizsban, kit érdekel a mocsok, a szenny. Nálunk is vannak kurvák. A Notre Dame előtt zsongó turisták tömegén vágjuk át magunkat. „Ezt lefotózom a Ferinek is!” – hallok a tömegből pár magyar szót. 
Átérünk a tér másik felére, átkelünk a hídon, és megyünk még három utcát, mivel csak így sikerült parkolni. Ez volt a legközelebbi hely. A Szajna bal partján álló középkori ház pincéjébe megyünk le egy dohos lépcsőház csigalépcsőjén. Felszűrődik a Hammond orgona édeskés hangja és hozzá egy női hang énekel. A Caveau des Oubliettes-ben vagyunk, azaz az elfeledettek pincéjében. A név arra utal, hogy ebben a dohos lyukban valaha halálraítéltek várták kivégzésüket. Néhány elkeseredett rab kézjegye még ma is látható a falon. „Je serai pendu” – felakasztanak.
Híres jazzbár ez, igaz, mindössze 30 ember fér be – zenészekkel együtt. Annak idején Nat King Cole, Oscar Peterson és Errol Garner is lejött ide muzsikálni a hivatalos koncert után. Hajnali kettő előtt máig sincs itt koncert. „Meló” után leugranak a zenészek, és itt el is engedik magukat. Reggelig hallgatjuk a lüktető muzsikát.
Alig egy órát alszom, és indulok dolgozni. Két óra az út munkahelyemre. A párizsiak beszédesek. Egyetlen fehér útitársam megjegyzi: ha az arabok nem metróznának, üresen mennének a szerelvények. Bunkó – gondolom magamban, de neki is igaza van.
Nappal a joghurtgyárban
Nehezen megy a 10 óra, amit egy joghurtgyár falai között kell eltöltenem. A vállalat multinacionális, a vállalati kultúra francia. Két óra az ebédidő, amit illik kitölteni. Kedélyes beszélgetés – a kollégákkal, kollégákról – ebéd, desszert, kávé. Hosszúra nyúlik így minden nap, ha még az utazást is hozzászámolom. Fásultan figyelem, miről beszélnek, és próbálom megérteni, mi is zajlik itt.
Hogy van az, hogy itt ennyire sok és ennyire különböző arca van mindennek? A város nappal mennyei, éjszaka pokoli, az emberek látszatra toleránsak, de valójában elfogultak, barátkoznak az íróasztalnál, fúrják egymást az ebédlőasztalnál.
Talán a város teszi. Párizs a felelős ezért. Monumentális épületeivel, hatalmas múzeumaival az örökkévalóság érzetét kelti. Párizs mindig Párizs marad. A falak segítenek eligazodni ebben a városban, de az emberek mintha eltévedtek volna saját falaik közt. Szerelmesnek kell lenni ebbe a városba, ha valaki itt akar élni. Naponta megcsalja, és pofon üti hódolóját, de mindig nyújtja a vigaszt is. Állandó feszültségben tartja lakóit ez a mocsárra épült város, amit az is megérez, aki csak néhány napot tölt el itt. És jobb, ha nem is változtatnak rajta, mert talán éppen ez az, amiért Párizs mindig Párizs marad.
