Elérzékenyült. Alig tudta volna leplezni, de nem is akarta. Grosics Gyula, az Aranycsapat legendás kapusa a Puskás Hungary cím film díszbemutatója után az alkotókkal együtt integetett a színpadon, majd amikor könnyeit nyelve lelépett onnan, készséggel, és a rá jellemző kedves, halk hangon mesélte: nagyszerű érzés volt újra látni, hallani a 2006 novemberében elhunyt barátját, és köszönhetően az archív filmkockáknak, saját fiatalsága, sikerei is újraéledtek benne.
„Felkavart, amit láttam…” – mondta honlapunknak, majd néhány másodpercnyi csönd után folytatta: „A köztünk lévő barátság miatt én persze más szemmel néztem a filmet, mint a többi néző. Teljesnek és Puskáshoz méltónak tartom az alkotást, nyilván nekem azért van néhány olyan személyes történetem Öcsivel kapcsolatban, amit Almási Tamás nem mesélt el…”
„Örömmel beszélek Öcsiről”
Néhány nappal később, egy budai szállodában találkoztunk ismét a „fekete párduccal”. Amikor beléptünk a hallba, Grosics az egyik asztalnál egyedül ült, újság fölé hajolt. Közelebb lépve hozzá nem csak azt állapíthattunk meg, hogy amiként szokott, ezúttal is rendkívül elegánsan öltözött, de azt is, hogy arca kissé beesett és hamuszürke. Halkan, alig hallhatóan közölte, ma éppen nincs túlságosan jól. Éppen újabb időpontot kerestünk volna a beszélgetéshez, amikor felhorkant: „El ne menjetek! Kérdezzetek bátran, mindig örömmel beszélek Öcsiről!”
Kérdeztük hát, de csak eleinte kellett kicsalogatni az emlékeket, később felszínre törtek maguktól is, kérdés sem kellett hozzá. Grosics mesélt. „Először a pályán, ellenfélként találkoztunk egymással. Akkor még a MATEOSZ kapusa voltam, ő meg a kispestieket erősítette. Azonnal feltűnt, hogy milyen kiváló labdarúgó, hogy tekintélye van a pályán, igazi vezér. Már akkor szimpatikus volt. Az eredményre pontosan nem emlékezem, de mi nyertünk, a kispestiek talán két büntetőt is elhibáztak…”
Grosics Gyula mesélt (Fotó: Gáti András/FN)
Grosics 1947-től a válogatottban, majd 1950-től a Honvédban egy csapatban szerepelt Puskás Ferenccel. Mint mosolyogva elmesélte, számára ez a helyzet lényegesen megnyugtatóbb volt: „szerencse, hogy Öcsi nem az én kapumat rohamozta”.
A kapus és a csatár barátsága
„Hamar közel kerültünk egymáshoz. Vagány volt, egy igazi kispesti vagány, nagyszájú, velem azonban teljesen más hangon beszélt, mint másokkal. Kezdettől fogva. A viszonyunk nagyon mély és bensőséges volt. Azt hiszem, én is hatással voltam rá” – mesélte az FN munkatársainak a 83 éves kapuslegenda.
Puskás Ferencet Kispesten és a válogatottban is mindenki tisztelte, elismerte – szerette. Barátok alkották mind a két gárdát – a honvédosok a meccsek, edzések után is gyakorta voltak együtt – Grosics Gyula emlékei szerint ugyanakkor a magánéletről kevés szó esett, lényegében senki sem vitte be az öltözőbe, vagy ki a pályára az otthoni gondokat, ha voltak.
A hosszú és rendkívül fárasztó utazások alkalmával játékkal, kártyázással, „dumával” múlatták az időt az „aranylábúak”, ámbátor Grosics Gulyának úgy rémlik, hogy Puskás kevésszer játszott, inkább „kibicelt”. „Ott volt az asztal körül, járt, kelt a többiek között, belebeszélt a partiba. Mókázott” – így Grosics.
Könnyek az elveszített döntő után
Puskás mint mókamester, nagyszájú, kedves csibész szerepel az emlékezetekben, és így emlékszik rá vissza a félévszázados barát is. A korábbi 86-szoros válogatott hálóőr amondó, Öcsi szerette a nyüzsgést, szeretett a középpontban lenni, ha kellett hát ő „pörgette fel” a hangulatot valamilyen rá jellemző elmés megjegyzéssel. Ha esetleg viszont csönd volt körülötte, rögtön megkérdezte: „Mi van, gyerekek, csak nem betegek vagytok?”
Grosics csak egyszer látta sírni Puskást. A pontos dátumra is emlékszik (el lehet felejteni azt egyáltalán…?), 1954. július 4. volt, az elveszített világbajnoki döntő azóta is átkozott napja.
„Mindenki vérmérsékletétől függően dolgozta fel a kudarcot. Puskást nagyon bántotta, láthatóan összetörte a vereség. Persze nagyon nehéz volt neki. Gondoljunk csak bele: sérült volt, és a csapat nélküle került be a döntőbe, amelyet vele aztán nem tudott megnyerni… Nagyon bántotta, hogy nem tudott segíteni, mint ahogy az is rosszul esett neki, hogy az elveszített finálé után sokan bántották, minden ok nélkül.”
Veszekedés, kiabálás a nagykövetségen
Puskás arcán egyébként szinte sohasem látszott az érzelem jele, arckifejezése, gesztusai nem árulták el, mit érez, mit gondol, mint ahogy azt sem, nyert vagy veszített-e a csapat. Általában persze nyert… Grosics hosszú évtizedek alatt kétszer látta dühösnek Puskást. „Egyszer étkezés közben, talán az angol-magyar találkozó előtt az egyik játékos tett valami szakmai megjegyzést, mire Öcsi kirúgta maga alól a széket, fölpattant, mondott valami cifrát, majd szépen visszaült…
– Másodszor egy svédországi túra alkalmával, a stockholmi nagykövetségen veszett össze Kocsis Sanyival. Ez durvább volt, ijesztőbb, mint a korábban elmesélt eset. Azt hiszem, azon kaptak össze, ki a jobb játékos, vagy ki rúgott több gólt. Czibor Zoli közbeszólt a vitába, amely aztán válogatott ‘beszólásoktól’ hemzsegve annyira eldurvult, hogy az egyik követségi embernek kellett rendes viselkedésre utasítani a feleket. Csak néztem…”
Grosics repkedett Athénban
Puskásra persze nem volt jellemző az efféle „kitörés”, ő jobban szeretett viccelődni, megtréfálni a társakat. „Engem mindössze egyszer hozott cikis helyzetbe. Négyen, Puskás, Kocsis – ha jól emlékszem – még Czibor és én a szervezők meghívására hamarabb érkeztünk meg Athénba egy meccsre, mint a többiek, és edzettünk is. A gyakorlásunkra 30 ezer ember volt kíváncsi. Érthető, hogy a közös bemelegítés, gimnasztikázás után ennyi ember előtt nem akartam beégni. Mondtam nekik, lőjetek, csak előtte mutassátok be, hova jön a labda, csakhogy tudjam.
Grosicst évtizedes barátság kötötte Puskáshoz (Fotó: Gáti András/FN)
– Nos, egy nagy fenét mutatták be, de ha be is mutatták, a labda nem oda érkezett. Öcsiék valósággal szétlőtték a hálót, és közben jókat mulattak rajtam és élvezték a tapsokat, míg én röpködtem, vetődtem minden sikerélmény nélkül…”
Megmaradt kispesti srácnak, magyarnak
Puskás itthon is ünnepelt futballista volt, „sztárallűrjei” ugyanakkor sohasem voltak, ámbátor hogyan is lehettek volna, hiszen nemhogy nem várta el a megkülönböztetett bánásmódot, éppen ellenkezőleg: inkább ő segített – mindig, mindenkin.
„Érdekes ez a sztárság dolog, hiszen akkortájt nem éreztük azt, hogy mi sztárok lennénk. Futballisták voltunk, akik imádták a játékot. Voltak persze akkor is autogramgyűjtők, életemben több százezret kiosztottam magam is, de akkor sem tartottuk magunkat sztároknak, az Öcsi se magát. Akkor a filmcsillagok voltak a sztárok. De mi van manapság? Ha valaki a tévében szerepel, már sztár, és teljesítmény sem kell hozzá. Ilyen az a fiatalember is például, hogy is hívják, no megvan, Győzike…”
Grosicsot szoros barátság kötötte össze Puskással, de midőn Öcsi elhagyta az országot, 1956 és 1981 között, mindössze egyszer, az 1962-es chilei világbajnokságon találkoztak.
„A spanyol válogatottban játszott, de akadt ideje, ezért meglátogatott minket. Nem a Real sztárja ült le közénk, hanem az Öcsi, a kispesti Puskás Öcsi… Mondani sem kellett, lerítt róla, hogy honvágya van. Hiába volt külföldön ünnepelt játékos, hiába volt spanyol válogatott, a lelkében mindig magyar maradt. Addig is tartottuk a kapcsolatot, amíg külföldön élt, leveleztünk”
„Nagyon becsültem szókimondása miatt”
Később, mikor Puskás Ferenc végleg hazatért, újra sokat volt együtt a két jó barát. A boldog – különböző meghívásokban, közönségtalálkozókban, közös mulatságokban gazdag – nyugdíjas éveknek egy fájdalmas felismerés vetett végett.
„Egy rendezvény után, ahogy korábban számtalanszor, én vittem haza a Régi Siposból. Előbb kimentem, hogy beindítsam a motort. Amikor megérkezett, beült mellém, rám nézett, s megkérdezte: ‘Te, a Gyula hol van?’ Mármint én…”
A Honvéd, az Aranycsapat és a Real Madrid legendája ezután hat évig volt kórházban, és Grosics rendszeresen látogatta, de mint mondta, csak négy évig lehetett kommunikálni vele.
Aztán egy borongós péntek reggel, 2006. november 17-én bekövetkezett az, amire Puskás mind jobban leromlott állapotából számítani lehetett: véget ért egy félévszázados barátság, elment minden idők legjobb futballistája.
„Magam a rádióban hallottam a hírt. Egyszerűen kikapcsolt az agyam, ültem az ágyon, semmire sem gondoltam. Idővel, 10-15 perc múltán aztán belém hasított: hát bekövetkezett… Tudtam, hogy nagyon beteg, ugyanakkor amíg élt, élt a remény is…”
Grosics a gyászszertartáson, a Puskás Stadionban búcsúzott el végleg a barátjától, midőn megsimogatta a nemzeti színű zászlóval letakart koporsót. „Sokat gondolok rá azóta is, nem telik el nap, hogy ne jutna eszembe, a közös sikerekkel együtt.
– Büszke vagyok arra, hogy játszhattam vele, hogy a barátja, szinte testvére lehettem. Nagyon becsültem bizonyos tulajdonságai, főleg szókimondása miatt. Öcsi halálával a magyar futball dicső korszaka zárult le végérvényesen, megszűnt az Aranycsapat – noha még ketten élünk…”
Grosics szinte be sem fejezte a mondatot, mire valaki arra kérte, dedikálja az interjúkötetét. A legendás kapus nagy örömmel ragadta meg a tollat. Mi meg megállapíthatjuk, az Aranycsapat, a játékosainak nimbusza nem kopott meg…
