Vannak, ugyebár, az adottságok. Magasak vagyunk vagy alacsonyak, arcunk kerekded vagy hosszúkás, kézkörmeink egyenes végűek vagy íveltek… Az adottságainkat megváltoztatni bonyolult – és többnyire költséges. Kordában tartani viszont érdemes őket: a sovány ember ne fogyjon tovább, a kövér ne hízzék…
A körmünk is olyan, amilyen, viszont pucoljuk ki, ha alá megy a kosz. Ez persze magától értetődő, velünk nincs is probléma, de másokon, bizony, tapasztalunk ezt-azt…
Hogy a képességeinket készséggé fejlesztjük-e, azért mi felelünk. Ennek a lehetősége rejlik
– a testtartásunkban,
– a tekintetünkben,
– a mimikánkban,
– a gesztusainkban.
„Nézd, milyen összetörten ácsorog ott az a fickó… Talán fáradt. Vagy rosszkedvű?” Az ilyen zöldséges sózza ránk a legrandább almát… Bizonyára választottunk már efféle „szubjektív” szempontok szerint eladót a piacon, ugye? Pedig mindössze a testtartásával „üzent” nekünk. Nem is figyelt rá.
A régi rómaiak fekve tárgyalták meg a legfontosabb államügyeket is. Egy európai a huszonegyedik században ülve, ha nincs ideje „piszmogni”, állva jut egyezségre.
Ülni, állni, járni: a legnehezebb tevékenységek (vagy tétlenségek). Nem véletlen, hogy a kisgyerek is hónapokig tanulja, gyakorolja, amíg beolajozódnak a mozdulatai. A hétköznapi ember ugyanakkor arra törekszik, hogy a legkényelmesebb „technikát” válassza, azt, amely a legkisebb energiabefektetést igényli tőle. Ezzel szemben mit tesz egy manöken? Egy színész? Csak azt akarjuk ezzel mondani, hogy tessenek felnőttkorban is időt szánni az újratanulásra.
Mert mi, közönség, képesek vagyunk egy-egy testtartásból magatartást kiolvasni. Hozzáállást. Érzelmi viszonyt. Figyeljük a másikat, és már ránézésre megállapítjuk, adott esetben melyikünk áll (ül stb.) nyerésre, melyikünk vesztésre.
A két „legkommunikatívabb” testnyelvi eszközünk:
– a szemünk,
– a kezünk.
A tekintetünkkel – pláne, ha tudatosan alkalmazunk fogásokat – bárkit megbabonázhatunk.
A legfontosabb a szemkontaktus. „Nézz rám, fiam, ha hozzád beszélek!” Fülünkbe csöng szüleink hangja gyerekkorunkból? Ők már tudták: ha elveszítik a másik pillantását, azzal az érdeklődését veszítik el. Azzal pedig esetleg az eredményes megállapodást.
Vannak persze más kultúrák. Néhol például illetlenség a másik képébe bámulni. Mi azonban maradjunk pillanatnyilag Kelet- és Közép-Európában.
Tetszenek tudni, hogy egyetlen mosolyhoz kétszáz apró izmunk összehangolt munkájára van szükség? A mimikánkkal azt fejezünk ki, amit csak akarunk. Már ha tudjuk, mit akarunk! A hírolvasókat éppenséggel arról szoktatják le, hogy az arckifejezésükkel kommentálják a híreket. Elegendő egy fölvont szemöldök, egy szájbiggyesztés…
A mimikai „munkában” – mert bizony munkáról van szó, nem is akármilyenről – arcunk egésze dolgozik. Egészen más ügy az, ha üzleti megbeszélés közben például partnerünk csípőjét bámuljuk, nem is beszélve arról, ha tekintetünk kissé följebb vagy lejjebb csúszik… Egyébként az is testbeszéd, csak nem feltétlenül piaci célzattal.
Ám az arc!
Odafönt? Ráncolhatjuk homlokunkat. Összevonhatjuk a szemöldökünket, vagy kérdőn fölvonhatjuk. Szemünket tágra kerekítve csodálkozhatunk. „Nahát! Micsoda remek ajánlat!”
„Ezt viszont el nem fogadom, ha addig élek is!” És arcunk alsó régióiban összeszorított szájjal hallgathatunk. Vagy eltáthatjuk a szánkat. Történik, ami történik: hétköznapi tapasztalat – tudjuk is, csak megcsinálni nehéz –, hogy egy mosoly mindennél többet ér.
Ismerünk embert, aki olyan széles mozdulatokkal gesztikulál, hogy az agyunkra megy. De olyat is, aki a mellén összefonja a karját, és a világ minden kincséért ki nem bontakozna önnön béklyójából. Meg olyat is, aki ujjaival dobol, lábfejével veri az ütemhangsúlyt, miközben beszél.
Gesztusnak tekintendő a kétkedve félrebillentett fejtől a mutogató kézen át a zavarunkban összeszorított térdig szinte minden.
Két tanács.
– Magunkból kiindulva gondoljuk át, milyen mozdulatból mit olvashat ki partnerünk.
– Gyakoroljunk, gyakoroljunk, gyakoroljunk!
Ehhez kiváló eszközök állnak rendelkezésünkre: a tükör és a kamera. Továbbá a szakirodalom.
Nézzünk szembe magunkkal, és nézzük vissza magunkat, ahol senki sem látja. Próbáljuk el a legegyszerűbbnek tűnő mozdulatokat: hogyan nyitunk be egy ajtón? Hogyan ülünk le egy székre?
És aztán elemezzünk, gyakoroljunk valakivel! Figyeljük meg, mi milyen hatással van rá! Mert minden, amit teszünk, hat. Egészen odáig, hogy esetleg be is hatolunk társunk intimszférájába. Túl közel hajolunk hozzá. Megérintjük, pedig az zavarja őt. Mérjük be azt a távolságot, amelyet szerencsés megtartanunk! Inkább két lépéssel hátrébb, mint eggyel előrébb.
Haladunk előre. A következő részben, Kedves Olvasó, már kicsit beszédtechnikázunk.
Varga Sándor
független kommunikációs szakértő
Önellenőrzés
1. Vallja be: ön pontos képpel rendelkezik önmagáról?
a) Igen, de hétévenként változik.
b) Minden évben lefényképeztetem magam.
c) Már idejekorán elkészítettem a horoszkópomat!
2. Ha leül, majd keresztbe teszi a lábát, merről látszik a cipőtalpa?
a) Úgy helyezkedem, hogy ne lássa, aki szemben ül velem.
b) Föl se merül, hogy bárkinek azt kelljen néznie!
c) Ugyan, kérem! Lábtörlőt használok…
3. Beszélgetés közben merre néz?
a) Olvastam a cikket: hát persze, hogy a partnerem szemébe!
b) Nem olvastam a cikket, de a partnerem szemébe.
c) Most akkor mégsem kötelező a partnerem szemébe nézni?
4. Ön rágja belülről a száját?
a) Anyukám már gyerekkoromban leszoktatott róla.
b) Rágom, ha éhes vagyok. Tárgyalás előtt ezért mindig jóllakom!
c) Rágom. Adjak belőle?
5. Ki szavalt mindig fölemelt mutatóujjal?
a) A magyartanárom. Magunk között szólva iszonyú látvány volt.
b) József Attilát követve Major Tamás. Mármint a színész!
c) Egy posztos rendőr a közelünkben.
6. Ön mennyit néz tévét, és mennyit gyakorolja a testbeszédet?
a) Napi négy órát – és nulla percet.
b) Napi nulla, illetve kétszáznegyven percet.
c) Egyszerre csinálom a kettőt: időközben parodistává képeztem magam.
Megoldás:
– Ha az „a” válaszból van több: remek, de gyakoroljon!
– Ha a „b” válaszból van több: ez is jó, de gyakoroljon!
– Ha a „c” válaszból van több: ez meg még jobb, de gyakoroljon!
