Egy alkalommal a német téglaszövetségtől érkezett delegáció a itűzálló anyagokat gyártó Burton-Apta hódmezővásárhelyi gyárába, s végigsétálva a gyönyörűen parkosított, rendezett telepen, az egyik vendég megjegyezte: ezután én is rendet rakok otthon a cégemnél. Ez is mutatja, hogy Schleiffer Ervin komplexen gondolkodik: nemcsak a műszaki fejlesztésre, a gazdasági kérdésekre vagy a piacbővítésre figyel. “Rendkívül kreatív ember, akinek rengeteg ötlete támad a legkülönbözőbb területeken. Megesik, hogy egy kollégájának magánéleti problémáját is ő oldja meg” – mondja főnökéről Herczeg Magdolna, a cég gazdasági vezetője. Kiváló problémamegoldó képessége ellenére Schleiffer Ervin nem volt jó tanuló, így a főiskolát már a munka mellett végezte el. A szerencsének tulajdonítja, hogy amikor az Alföldi Porcelángyárhoz került, az új üzemnek még csak az alapjai álltak, s általános gépipari technikusi végezettségének köszönhetően kinevezték művezetőnek. A következő évben már tanulmányútra küldték, ahol az égetési segédeszközök gyártási technológiáját tanulmányozhatta. Odakinn olyan tudásra tett szert, amely Magyarországon egyedinek számított.
PARKINSONI ELVEKKEL. A porcelángyár berkeiben működő üzemet azért hozták létre, hogy Magyarország kerámiagyártóit kiszolgálja, de mivel a gyártott termék minősége jobb volt a tervezettnél, kapacitásuk nagy része kihasználatlan maradt. Felmerült, hogy üzem vagy gyáregység legyen-e az új létesítmény. “Nagy bennem a kitartás, ezt csak a dac múlja felül. Azt akartam, hogy gyáregység legyünk, ám ehhez lényegesen többet kellett produkálni, ezért mind többet termeltünk exportra” – emlékszik vissza Schleiffer Ervin. Kezdetben ez nem ment könnyen, mert szocialista országoktól a bizonytalan szállítások miatt piacgazdaságban működő cégek nem szerettek vásárolni. A Mineralimpexnél azonban találtak egy partnert, aki sokat segített, közvetítésével a részleg termékei kijutottak Nyugat-Európába, és a Távol-Keleten is szerzett megrendeléseket. Az üzemben sorra követték egymást a beruházások – olajraktárat, készáruraktárat létesítettek -, míg végre valóban gyáregység lett. “Feljártam a fejlesztéshez, mert nagyon érdekelt, igyekeztem a technológia minden részét megismerni. Előfordult, hogy haza sem mentem, aludtam egy kicsit az íróasztalomon, s folytattam tovább a munkát. Úgy gondolom, hogy egy vezető élete folyamatos problémamegoldás” – mondja az ügyvezető igazgató. Addig nem nyugodott, míg hozzá nem került a fejlesztés, majd a kereskedelem. A főiskolát azért kellett elvégeznie, hogy kinevezhessék gyáregységvezetőnek. “Éreztem, van bennem képesség a vezetésre, ugyanakkor sokat gondolkodtam azon, hogy elvállaljam-e az első számú irányító posztját. Részben azért, mert helyettesként módomban állt a problematikus ügyekkel foglalkozni, részben pedig azért, mert komolyan veszem Parkinson azon megállapítását, miszerint az ember addig megy felfelé a ranglétrán, amíg el nem éri a hozzá nem értés fokát” – mondja erről az üzletember. Schleiffer Ervin eddigi tevékenységében azt tartja a legfontosabbnak, hogy az üzemből gyárat csinált, s hogy az évek során sikerült egy kitűnően dolgozó, innovatív, céltudatos csapatot kiépítenie. A vegyészmérnök Herczeg Magdolnát például, aki akkor a termelésirányításban dolgozott, rávette, hogy végezze el a számviteli főiskolát – ma ő a társaság gazdasági ügyvezetője. “Minden helyzetben tisztán látja, hogy melyek azok a dolgok, amelyeket mérlegelve helyes döntést hozhat, s hozzá is tudja rendelni a megfelelő erőket a feladathoz” – jellemzi az üzletembert Nemes Imre, a K-Art Építész Stúdió tulajdonosa. A rendszerváltás felkészülten érte a tűzállóanyaggyárat, ahol a nyugati export következtében már a hetvenes évek közepétől történtek minőségi fejlesztések. Schleiffer Ervin nemcsak az Alföldi Porcelángyár vállalati tanácsának volt a tagja, hanem annak a szűkebb vezetői körnek is, amely a cégcsoport jövőjéről dolgozott ki terveket. Mivel először olyan vevőt találtak, amelyet csak az edénygyár érdekelt, rájöttek, a vállalat túl nagy méretű ahhoz, hogy egyben lehessen eladni. Ezért szétszedték, a különböző profilú részekből egyszemélyes kft.-ket hoztak létre. “A lehetséges privatizátorokat felmérve úgy ítéltük meg, hogy három dolog a legfontosabb: a pénz, a paripa – azaz a technológiai támogatás – és a fegyver, ez utóbbi alatt a piacot értettük.
Schleiffer Ervin 58 éves, először a Csongrád Megyei Növényvédelmi Központnál helyezkedett el műszaki vezetőként, két évre rá, 1967-ben pedig az Alföldi Porcelángyár munkatársa lett. Előbb a présüzem művezetőjeként, majd tíz éven át a nyersgyártás üzemvezetőjeként dolgozott. 1979 és 1981 között a tűzállóanyaggyár helyettes vezetője, azt követően pedig 1990-ig vezetője volt. Kinevezése előtt diplomát szerzett a pécsi Pollack Mihály Műszaki Főiskola épületgépész szakán.
1990-91-ben az Apta Kft. ügyvezetője volt, 1991 óta a Burton-Apta Kft. ügyvezető igazgatója. Az idén megkapta az Eötvös Lóránd díjat.
Nős, fia húszévesen, 1992-ben autóbalesetben elhunyt, saját ajándékbolttal rendelkező lányától három unokája van. Hobbija a kertészkedés és a vitorlázás.
BARÁTI KAPCSOLATOK. Mivel az égetési segédeszköz egyik minőségi követelménye, hogy minél többször fel lehessen használni, egy évig is eltarthat, mire a kiküldött minta alapján egy közepes méretű megrendelés érkezik, s két-három esztendő is beletelik, mire létrejön egy folyamatos kapcsolat. A korszerűtlen gyár legalább egy technológiai kör fejlesztését igényelte, hogy “széppé tegyék a menyasszonyt”, s erre sikerült is OMFB-támogatást szerezniük. Ezt követően az évek során kialakult kapcsolatrendszer alapján megkezdték a lehetséges tulajdonos kiválasztását. El is jutottak 1989-ben egy nagy hírű német céghez, a velük való kapcsolat sokat segített volna a termékeik elfogadtatásában. S bár a kiküldött mintát jónak találták, a nagyfőnök kijelentette, hogy továbbra is a konkurenciától vásárol, mert ott dolgozik a legjobb barátja. Pedig Hódmezővásárhelyen egy présszerszámot is csináltattak, hogy olyan terméket állíthassanak elő, amelyre a német társaságnak szüksége volt. Megrendelést ugyan nem kaptak tőlük, de az illető mindenkinek a magyarokat ajánlotta, aki cserépgyártáshoz szükséges égetési segédeszközt kívánt vásárolni. 1995-ben viszont megcsörrent az akkor már Burton-Apta Kft. vezetőjének telefonja, s a vonal másik végén a régi ismerős jelentkezett: “Schleiffer úr, eljött a maga ideje! A barátom nyugdíjba vonult, s én átmentem az ő munkahelyére. Körbenéztem, s szerintem csak maguk értenek ehhez a termékhez, így ezentúl maguktól rendelek”. A hat évvel korábbi visszautasítás után az állami tulajdonos megbízásából privatizációs partnert kereső Schleiffer Ervin a szintén német Burton-csoporttal kezdett tárgyalni. A megbeszélések lassan haladtak, ám a folyamatot igencsak felgyorsította, amikor az Apta Kft. elhalászott egy üzletet a Burton elől (ráadásul a megrendelő is német volt). “Egy újabb tárgyaláskor megkérdeztem az ügyvezető tulajdonostól, hogy tud-e valami konkrétumot is mondani a cégegyesítésről, mert a jövő héten aláírok egy szerződést, s együtt tudnánk megállapodni. Maga nem fog aláírni semmit – jelentette ki. Amikor tájékoztattam, hogy miről is van szó, s amint kiderült, hogy nekem volt igazam, felhívott és gratulált” – villantja fel a kulisszák mögötti eseményeket az első számú vezető.
“Mindig is nyughatatlan volt, néha úgy érezte az ember, hogy valahol máshol jár, de a partnereire állandóan figyelt. Jó nevű konkurensekkel szemben sikerült neki előnyösebb pozícióba hoznia az általa irányított céget” – állapítja meg róla Farkas István, aki Németországban értékesíti a Burton-Apta termékeit.
A társasággal történteket így foglalja össze, s ez ars poeticának is tekinthető: “Minden cég életében eljön az az idő, amikor a vezetésnek el kell döntenie, hogy hagyják-e a vállalatot sodródni tovább a világban, vagy kezükbe veszik a sorsát.”
