Paul Krugman írásaiban a közgazdasági tévtanok mintapéldájaként említi a versenyképesség fogalmát. Ebben az a tévképzet jelenik meg, hogy a nemzetközi kereskedelem zérus végösszegű játék, az egyik fél csak a másik kárára tehet szert haszonra. Az a balhit, mely szerint a nemzetek ugyanúgy versengenek egymással, mint a cégek, nem veszi figyelembe azt az egyszerű tényt, hogy a jólét az adott országban kialakult termelékenység átlagától, nem a többi ország teljesítményétől függ.
Csaba László közgazdász, a CEU, a Debreceni Egyetem és a BKÁE egyetemi tanára
OKOK ÉS OKOZATOK. Nyilvánvaló, hogy a termelékenység a bérekkel együtt jelenik meg mind vállalati, mind nemzetgazdasági szinten. Ebből is látható, hogy milyen félrevezető az elmúlt években általánossá vált közbeszéd, amely a bérszínvonalat társadalmi és méltányossági megfontolásokból származó, a kormányzati akarat által egyoldalúan és további következmények nélkül befolyásolható változónak tekinti. Adhatunk több bért, csak akarni kell, a határ a csillagos ég – visszhangozzák közszereplők. S még a költségvetési vitákban is elhangzanak olyan érvek, amelyek a polgárbarátságot a maximális bér (és nyugdíj) összeg megszavazásával azonosítják, a következményekről pedig egyszerűen a „nem az én asztalom” felkiáltással tekintenek el.
A magyar vállalatok versenyképességének 2001-2002. évi alakulásánál nyilván nem tekinthetünk el az Orbán-kormány alatt megkétszereződött minimálbér felfelé irányuló nyomásától, valamint a választási kampány és az azt követő 100 napos program által beindított béremelésektől, amelyek hatása 2003-2004 során sem lehet elhanyagolható. Többen bemutatták már, hogy az idén a reálbérek a jövedelemtermelésnél négyszer gyorsabban bővültek, vagyis nem is lehet vitakérdés az, hogy a magyar gazdaságban miből adódóan jött létre aránytalanság a termelékenység adott szintjéhez képest. A teljesítményekkel arányban nem álló jövedelemkiáramlás, a közszférában 30 százalék körüli nominálbér-emelkedés a közvetlen kiváltó oka az államháztartás 9 százalékos nagyságrendet elérő, vagyis békeidőben és Európában páratlan mértékű hiányának. Még ha figyelembe vesszük is azt, hogy a hiányból becslések szerint mintegy 3 százalékpont az előző időszakban űzött kreatív könyvelés fölszámolásának következménye – vagyis kedvezőnek tekinthető -, a 6 százalékos deficit is bizony a „távol Európától” jelzővel jellemezhető. Tegyük hozzá: ez nem is főképp az uniós kritériumok szempontjából aggasztó. Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Banknak (EBRD) az átalakuló országok teljesítményét elemző novemberi jelentéséből is kitűnik: egyetlen ország sincs, amely jelentős államháztartási hiánnyal, gyorsuló inflációval a fönntartható növekedés pályájára tudott volna állni. Ez nem doktrína, hanem tény, így az ezzel szembenálló közbeszédet mint szemfényvesztést egyszerűen abba kellene hagyni. Az államháztartási hiány leszorítása és az infláció mérséklése a tartós gazdasági növekedésnek nemhogy akadálya lenne, de éppen hogy elvi és gyakorlati előfeltétele.
A magyar vállalatok versenyképességét bizonyára kedvezőtlenül érintette a forint reálfelértékelődése is, bár ezt minden elemzés – már a kilencvenes évek közepétől – előre jelezte és a gazdasági fölzárkózás jelének tekintette. Nem segített a hasonló besorolású (hitelminősítésű) országok közt páratlanul magas kamatszint, valamint a Reagan-korszak Amerikájából ismert rossz gazdaságpolitikai mix tartósulása sem. Különösen az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed és az Európai Központi Bank (ECB) kamatcsökkentései nyomán vált szembeszökővé, hogy a hazai reálkamat szintje milyen kiugró.
VESZÉLYBEN A HITELESSÉG. Azon is érdemes elgondolkozni, meddig lehet és érdemes tétlenül szemlélni, hogy a jövedelempolitika és az inflációs célkitűzések nincsenek összhangban egymással. Mint Otmar Issing – az ECB alelnöke – és munkatársai kötetéből kitűnik, a monetáris politikára nemcsak a vele szembekerülő költségvetési politika jelent veszélyt, hanem az is, ha a piac nem osztja helyzetmegítélését, vagyis előrejelzései hiteltelenné válnak. Ez főleg kis, nyitott gazdaságban valós veszély, így pedig előállhat az a helyzet, hogy a korábbi, más helyzetben kitűzött célokhoz történő doktriner, merev ragaszkodás maga is a hitelvesztés tényezőjévé válhat. Épp ezért ajánlják a populizmussal nem vádolható frankfurti bankárok, hogy semmilyen doktrína ne kerüljön a józan mérlegelés elébe, inkább némely előirányzatot adjanak föl, semmint a szavahihetőséget – mert ez a legfőbb veszély a dezinflációra nézve is.
