Ismerve a globalizáció áldásait, az a féktelen düh, amellyel bizonyos körök viszonyulnak a folyamathoz, sokak számára zavarba ejtő. Közéjük tartozik a globalizációnak inkább a jó oldalát megtapasztaló államok (például Kína, Mexikó vagy Magyarország) foglalkoztatottainak és kormánytisztviselőinek többsége, akik – dacára a legutóbbi nyugtalan ősznek, amikor a befektetők menekültek a tőzsdékről, s felerősödtek a recessziótól való félelmek – változatlanul kifizetődőnek tartják a piaci nyitást. Azok a látványos utcai megmozdulások, amelyek keretében a fejlett világ országainak középosztálybeli elégedetlenkedői a multinacionális vállalatokat átkozzák, illetve igyekeznek megakadályozni olyan nemzetközi szervezetek tanácskozását, mint például a Világbank, köszönőviszonyban sincsenek a globalizációs folyamat fő veszteseinek tekintett országok valódi problémáival. Egyáltalán nem jellemző ugyanis, hogy ezekben az országokban – legyen bármilyen nehéz a helyzetük – a múlt visszatérését szorgalmaznák. Oroszországban például ezt mondja erről Jevgenyij Gavrilenkov, Putyin elnök egyik gazdasági tanácsadója: “Minél nyitottabb a világ felé az orosz gazdaság, annál jobb nekünk is.”
ÚJRAÉRTÉKELÉS. Súlyos hiba volna persze utólag egy vállrándítással elintézni az utóbbi néhány év során Seattle-ben, Washingtonban és Prágában megrendezett tüntetéseket. Nyilvánvaló, hogy a törés-zúzáshoz és a rendfenntartó erőkkel való összecsapásokhoz vezető felvonulások radikális szervezőinek nincs komoly politikai súlyuk. Ezek a tiltakozások mégis szerepet játszottak abban, hogy a kormányok, az általuk futtatott közgazdászok és a befolyásos vállalatok is hozzálássanak a globalizáció alapos újraértékeléséhez – ilyen tevékenység korábban ugyanis eldugott kutatóműhelyekben és kizárólag elméleti megközelítésű tudományos tanácskozásokon folyt.
Holott a felülvizsgálatnak már jóval korábban meg kellett volna történnie. A XX. század vége felé a kapitalizmus újabb erőt merített a felgyorsuló műszaki fejlődésből, a szocialista rendszerek bukásából, valamint a néhány távol-keleti államban megtapasztalt gazdasági csodából. Mostanra viszont itt az ideje, hogy józanul áttekintsük a következményeket. Egyszerű belátni: önmagában a piaci liberalizáció nem gyógyír minden bajra, sőt, egyes esetekben csak tetézte bizonyos szegény országok nyomorúságát. S azt sem lenne értelme tagadni, hogy a profitszerzés által hajtott multikat számos esetben terheli felelősség a világszerte előforduló munkaügyi, emberi jogi és környezetgazdálkodási visszaélésekért.
Ahhoz, hogy a globális kapitalizmus “felsőbb osztályba” léphessen, elengedhetetlen a piaci liberalizációs folyamatnak az eddiginél sokkal mélyebb költség-haszon elemzése. A Business Week a maga eszközeivel igyekszik hozzájárulni e fontos feladathoz: több mint egy tucatnyi munkatársunk kapta feladatául, hogy a Föld különböző vidékein – a Csádi-sivatagban csakúgy, mint Guatemala kisüzemeiben – közvetlen tapasztalatokat szerezzen a kapitalizmus globalizálódásának hatásairól. Munkatársaink beszéltek olyan munkásokkal, akik napi 16 órás gürcöléssel éhbérért állítanak elő az Egyesült Államok piacára kerülő ruházati cikkeket, jártak olyan falvakban, amelyek lakói a pokolba kívánják a földjeiken kitermelést folytató olajcégeket. Viszont találkoztak olyan gyári munkásokkal is, akik életszínvonaluk látványos javulásáról számoltak be, továbbá olyan kormányzati tisztviselőkkel, akik nagy leleményességről tettek tanúbizonyságot, miként lehet életre kelteni egy tetszhalott állapotba került gazdaságot.
A munkatársaink által tapasztaltak legfőbb tanulsága az, hogy a nem elég alaposan átgondolt külföldi befektetések ugyan sok helyen okoztak károkat, ám kellő kormányzati és vállalati odafigyeléssel az ilyen kockázatok minden estben lecsökkenthetők. A helyes kérdésfeltevés nem úgy szól, hogy jó-e vagy rossz a szabad piac, hanem úgy, hogy miért maradtak óriási különbségek az ilyen berendezkedésű országok között. Erre kell megtalálni a választ ahhoz, hogy a gazdaság szereplői – az üzleti világ, a kormányzatok és az alkalmazottak – valóban hasznot tudjanak húzni a globalizálódó piacokból.
SZÉLSŐSÉGEK. Márpedig a globális kapitalizmus megdöbbentő szélsőségeket produkál. Miközben Délkelet-Ázsia gazdasága szédületes tempóban gyarapodott, a fejlődő világ többi régiójában alig történt valami előrelépés. Latin-Amerikában például az 1960-tól számított húsz év alatt – amikor a térség országai meglehetősen bezárkózó politikát folytattak – 75 százalékkal bővült az összesített nemzeti jövedelem, ezzel szemben a rákövetkező, a nyitás jegyében eltelt két évtized során már csupán 6 százalékkal ment feljebb ez a mutató. Ugyanezen idő alatt Fekete-Afrikában és a kelet-európai volt kommunista államok összességében egyenesen visszaesett az egy főre jutó nemzeti jövedelem. A Világbank adatai szerint az utóbbi évtized alatt nőtt azoknak a száma, akiknek legfeljebb napi 1 dollár jut létfenntartásra, s immár 1,3 milliárd ilyen ember él Földünkön.
Igenis, vannak árnyoldalai a kapitalizmus globalizálódásának: teljes társadalmak szétesése, romboló pénzügyi válságok, gyarmatosítóként viselkedő multinacionális társaságok, amelyek olyan dolgokat engednek meg maguknak, amivel a fejlett nyugati világban sohasem mernének próbálkozni. A Nyugat államaiban a XX. század során egyre több foglalkoztatási, fogyasztóvédelmi és környezetvédelmi biztosítékot építettek be a gazdasági folyamatokba, s a polgári szabadságjogok gyakorlásának még régebbi tradíciói vannak. A világgazdaság egészéről azonban még mindig elmondható, hogy nem lépett túl a rablólovagok korán.
VÁLTOZÓ MEGÍTÉLÉS. Amennyiben nem próbáljuk meg kijavítani a globális kapitalizmus fogyatékosságait, úgy a bajok csak súlyosabbá válnak. Itt van például a nemzetközi szabadkereskedelmi egyezmények ügye; ezeknek a kezdetben egyértelmű pozitív megítélése sok helyen negatívba fordult. Így nem meglepő, hogy tavaly meghiúsult annak az átfogó multilaterális befektetési megállapodásnak (MAI) a megkötése, amely teljesen leépítette volna a vállalatok határokat átlépő beruházásai előtt még meglévő korlátokat. Hasonlóan, pillanatnyilag nem sok esélye van annak, hogy sikerül lefolytatni a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) keretei között esedékes következő globális tárgyalási fordulót. Sőt, már magában az Egyesült Államokban is történt visszalépés: az elnök nem kapta meg a törvényhozástól a felhatalmazást arra, hogy gyorsított módon köthessen új kereskedelmi megállapodásokat.
Hosszabb távon az a fő veszély, hogy amennyiben a világ szegény államaiban nem mutatkozik kézzelfogható haszna a szabad kereskedelemnek és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) által előírt gazdasági szükségprogramoknak, akkor látványosan visszaeshet a reformfolyamat támogatottsága. “A jelenlegi rendszer a jövőre vetítve nem üzemképes” – állítja John G. Ruggie, az ENSZ főtitkárhelyettese. Ruggie korábban a New York-i Columbia University politikai gazdaságtan professzoraként azt kutatta, miként fulladtak ki a kapitalizmus múltbéli aranykorszakai. “Az ilyen szakaszok akkor nyújthatók el – mondja -, ha elérjük a folyamatok átfogó társadalmi beágyazódását.”
A globalizációval szemben mutatkozó ellenállás olyan erős, hogy ma már megállapítható: megbukott az úgynevezett Washingtoni Konszenzus. E kifejezéssel azt a világképet írták le, amelynek kialakítását legagresszívebben az amerikai pénzügyminisztérium, az IMF és a Világbank szorgalmazta. Alapja az az álláspont, hogy a világ minden államának meg kell nyitnia piacait a kereskedelem, a közvetlen és a portfólió befektetések számára, mégpedig a lehető leggyorsabban. Ennek során el kell szenvedniük ugyan egy fájdalmas átmeneti időszakot, ám azt követően létrejön a piaci egyensúly, majd következik a gazdaság felvirágzása.
Utólag már látható, hogy ez a program egyrészt naivnak, másrészt önzőnek bizonyult. A tőkepiacok felszabadítását, a rendszer leginkább romboló hatásúnak minősült elemét – számos közgazdász egyértelmű ellenzése közepette – az új terjeszkedési lehetőségek után kutató Wall Street követelte a leghangosabban. Való igaz, a fejlődő országoknak a gazdasági növekedés tartóssá tételéhez nagy szükségük volt a tőkeimportra és a pénzügyi szolgáltatások know-how-jának átvételére. Sok helyen azonban egyszerűen nem tudtak élni a felkínált lehetőséggel. Ezeken a helyeken a külföldi forrásokat hatalmas, kihasználhatatlan ipari létesítményekbe és ingatlanfejlesztésekbe ölték bele, s a megtérülés elmaradása a tartozások felduzzadásához vezetett; az adósságbombák 1994-ben kezdtek el felrobbanni, a sort Mexikó nyitotta, később Kelet-Ázsia következett.
Mostanra viszont mindinkább tért hódít egy realistább megközelítés. A kiinduló tétel nem sokat változott: a kereskedelem liberalizálása és a tőke beáramlása elengedhetetlen a gyors és egyben fenntartható ütemű gazdasági növekedéshez, a szegénység fokozatos felszámolásához. Ettől elválaszthatatlanul kezelik viszont azt a követelményt, hogy a multiknak – amelyekhez a határokat átlépő befektetések túlnyomó része kötődik, a kereskedelemben pedig egyharmados a részesedésük – társadalmi kötelezettségeik vannak azokban az országokban is, ahol a jogrendszer gyengeségei miatt a hatóságok nem támasztanak ilyen elvárásokat velük szemben. Nem nagyon hallani immár azt a nyilvánvalóan hibás állítást sem, hogy a piacnyitás varázsütésre jólétet teremt. Immár maga az IMF figyelmeztet arra, hogy a külföldi tőkével szemben tanúsított túlzott kitárulkozás bizonyos esetekben akár a fejlődés akadályává is válhat. “A Valutaalap ideológiai alapon erőltette a tőkepiaci liberalizációt – emlékeztet Joseph E. Stiglitz, a Világbank korábbi vezető közgazdásza, ma az IMF egyik leghangosabb bírálója -, most már elismerik a tévedésüket, a baj azonban már megtörtént.”
Újabban az a korábban vitathatatlannak tartott tétel is megdőlni látszik, hogy a fejlődő világ országaiban villámgyorsan le kell bontani a kereskedelmi korlátokat, s egészében véve csökkenteni kell az állam gazdasági szerepvállalását. A kereskedelmi kapcsolatok és a külföldi tőke csak akkor járulhat hozzá a fenntartható növekedés kialakulásához, ha a befogadó országok kormányzata előzetesen megteremti a politikai és a gazdasági stabilitást, s gondoskodik a képzett munkaerő-állomány létrejöttéről is.
MÉRSÉKELTEBB TEMPÓBAN. A fentiek túlnyomórészt adottak voltak az ázsiai “kistigrisek” exportoffenzívájának kezdetekor; hiányoznak viszont mindeddig Latin-Amerikában és Afrikában. “A kereskedelem és a tőkeinjekció áldásai csak egy szélesebb alapokon nyugvó fejlődés közepette érvényesülhetnek” – szögezi le Dani Rodrik, a Harvard Universityn tanító közgazdász, aki komoly viharokat váltott ki azzal az állításával, hogy a fejlődő világban nem mutatható ki egyértelmű összefüggés a nyitottság és a növekedés üteme között.
Magukon a fejlődő államokon belül mutatkozik meg talán a legnyilvánvalóbban a globalizáció “intelligensebb” útjának megtalálása iránti igény. Oroszország például most kezd kilábalni abból a gödörből, amelyet a kilencvenes évek iszonyatos korrupciója, pénzkimenekítése, majd a gazdasági válság okozott. A Putyin-kormányzat eltökéltnek mutatkozik a reformok folytatása és a WTO-tagság elnyerése iránt. A fejlődés irányelvei között azonban kiemelten szerepel a jogrendszer korszerűsítése csakúgy, mint a pénzügyi rendszer ellenőrzésének erősítése. “A hangsúly a hosszú távú gazdasági fejlődés megteremtésén van, szemben a válságot megelőző időszakra jellemző kapkodó és összefüggéstelen intézkedésekkel” – hangoztatja Mihail Zadornov, a Jelcin-éra pénzügyminisztereinek egyike.
Hasonló felfogás figyelhető meg Romániában is, egy olyan országban, ahol 1996 óta 14 százalékkal zsugorodott össze a gazdaság. “Növekedésre csak akkor van remény – mondja Adrian Nastase, akit a legutóbbi választások nyomán minden valószínűség szerint kormányalakítással bíznak majd meg -, ha az országot vonzóbbá tudják tenni a külföldi tőke szemében, sikerül felfuttatni az exportot, s javítani az együttműködést az IMF-el és a Világbankkal. Nastase azonban nem biztos benne, hogy mindig a legjobb megoldásokat kapják a külső partnerektől. “Megtanították már nekünk, hogy a kicsi szép, s hogy vigyük végig a privatizációt a lehető leggyorsabban. Mondtak már nekünk mindent, csak az a baj, hogy az oktatók folyton átírják az általuk használt tankönyveket.”
Bizonyos államok olyan irdatlan lemaradásban vannak, hogy ott akár egy évtizedbe is beletelhet, mire a kereskedelmi és pénzügyi nyitás első pozitív hatásai jelentkeznek. Fekete-Afrikában – dacára az időközben végrehajtott erőteljes liberalizációnak – a hetvenes évtized évi átlagban 3,5 százalékos gazdasági növekedése 2,2 százalékra lassult a kilencvenes évtizedben. A külföldi beruházások volumene pedig elhanyagolható. “A külföldi cégeknek nem elvi kifogásaik vannak Afrika ellen – véli Salim Jehar, az ENSZ Fejlesztési Programjának közgazdász munkatársa -, az a baj, hogy a kontinensen nincs stabilitás, infrastruktúra és képzett munkaerő.” A térség államainak egyedül akkor van esélye megindulni a fölfelé vezető úton, ha a törlesztések miatt exportjuk 40 százalékát fölemésztő adósságaik túlnyomó részét elengedik a fejlett világ hitelező kormányai. Ezt követően kellene valahogyan elérni, hogy a külföldi magánbefektetők komolyabb tőkeinjekciókat hajtsanak végre.
Miként a gazdasági fejlesztéshez nincs minden helyzetre egyformán alkalmazható szabálykönyv, ugyanúgy lehetetlen előre feltérképezni a vállalatok magatartását. Rendkívül nehéz összebékíteni a gazdasági növekedést, a környezetvédelmet és a munkavállalók védelmét szolgáló intézkedéseket olyan országokban, ahol a lakosság nagy része az életben maradásért küzd. A fejlődő államok közül jó néhányan egyáltalán nem óhajtanak környezetvédelmi és munkajogi ügyekről tanácskozni a WTO keretei között, mert attól tartanak, hogy ezzel a nyugati világ protekcionistáinak malmára hajtanák a vizet: e félelmek szerint az iparosodott országok szakszervezetei azért szorgalmazzák a Nyugaton alkalmazott normák bevezettetését, hogy az ily módon megemelkedő költségek rontsák az érintettek versenyképességét, azaz kevésbé kerüljenek veszélybe munkahelyek a fejlett világban.
ZAVARODOTTSÁG. Mindezek következtében jókora zavarodottság érzékelhető. A mai világban nagy jelentőséget tulajdonítunk a vállalati imázsnak, s ezt használják ki a különböző aktivisták, akik a részvényesek közgyűlésén szapulják a menedzsmentet, fogyasztói bojkottokat szerveznek, szidják a célba vett cégek termékeit, s nyomást gyakorolnak azért, hogy álláspontjukat tegyék magukévá a tulajdonosok és a hitelezők is. A bírálók megszelídítése érdekében számos ismert vállalat – mint például a Nike, a Mattel, a Levi Strauss, vagy a Royal Dutch/Shell – saját “globalizációs irányelveket” dolgoztak ki, s megfigyelőket fogadnak, akik ellenőrizhetik, hogy be is tartják-e azokat.
A szegény országokban azonban esetenként több kárt okozhat, mint amennyi hasznot hajt az, hogy a nyugati cégek fejet hajtanak a különböző társadalmi lobbicsoportok követelései előtt. Veszélyes lehet például az ilyen változtatások túl gyors végrehajtása. Ez következett be 1993-ban, amikor az amerikai kongresszus elé került egy törvényjavaslat arról, hogy be kell tiltani a ruházati cikkek importját olyan országokból, ahol gyermekkorúakat dolgoztatnak üzemekben. Erre reagálva a bangladesi ruhagyártó manufaktúrákból 36 ezer 18 évesnél fiatalabb munkásnak, főként lányoknak tették ki a szűrét. Az ennek következményeit vizsgáló két ENSZ szervezet – az ILO és az Unicef – munkatársai azt tapasztalták, hogy az elbocsátottaknak csupán egy töredékénél váltotta fel a munkát a tanulás, a többség még kíméletlenebb “munkahelyre”, például prostitúcióra kényszerült.
Részben azért, hogy a forgatókönyvet ne a legszélsőségesebb társadalmi szerveződések diktálják, felülről is megkezdődtek az egyeztetések a globalizálódó cégek által követendő magatartás szabályainak tisztázásáról. Ez év májusában az ENSZ meghirdette erre irányuló programját, amely a Global Compact nevet viseli. A cél: rávenni a multikat, hogy vállaljanak kötelezettséget meghatározott emberi jogi, munkaügyi és környezetvédelmi szabályok betartására, s tegyék lehetővé ennek ellenőrzését a civil szervezetek számára. November elejéig 44 vállalat csatlakozott e programhoz, köztük a Shell és a Nike is.
SZANKCIÓK. Minthogy a vállalati vagy ágazati önszabályozó kódexek megsértésének rendszerint nincs semmilyen szankciója, a bírálók állítják: egyszerű propagandafogásról van szó. Ám éppen az ilyen kezdeményekből állhat össze fokozatosan a globális kapitalizmus szabálygyűjteménye. Máris vannak olyan nemzetközi egyezmények – a szellemi termékek védelméről, a rabok dolgoztatásáról, illetve a veszélyeztetett fajok kereskedelmének tilalmáról -, amelyek lehetővé teszik, hogy az azokat be nem tartó országokat bojkott alá vegye a nemzetközi közösség.
Vigyázzunk azonban! Mint ahogyan a tőkepiacok is a végsőkig ellenállnának annak, hogy egyetlen globális jegybank határozza meg a játékszabályokat, ugyanígy képtelenség, hogy a világ törvényhozása állapítsa meg, milyen a helyes vállalati magatartás. A globális kapitalizmus új törvényei szép sorban, szerves módon, a szokásos sikerekkel, illetve buktatókkal jönnek majd létre.
A globalizációról szóló érdemi vita már folyamatban van. Eddig azonban a legnagyobb hangerővel a szélsőségesek szálltak be – a globalizáció ellenes radikálisok részéről csakúgy, mint a szabad piac dogmatikus hívei oldaláról. “A skála mindkét szélén a valóságtól teljesen elrugaszkodott ideológusok papolnak – panaszkodik Paul Collier, a Világbank kutatási igazgatója -, ez idáig valami borzalmasan idétlen szópárbajnak lehettünk a tanúi.”
A nyolcvanas évek végéig, amikor a világnak még kiterjedt részén uralkodtak a gazdagságellenesség eszméjét hirdető szocializmus különböző válfajai, volt némi magyarázat a szélsőségesen merev doktrínák felbukkanására. Azóta viszont lényegében eldőlt a háború, mára szinte mindenütt a piaci erők által szabályozott gazdaság elmélete és gyakorlata kerekedett felül. Az is világossá vált, hogy nem igazodhat minden ország egyetlen közös sablonhoz. A globalizáció csak akkor léphet eggyel “magasabb osztályba”, ha az ahhoz szükséges konszenzust az eddiginél felvilágosultabb módon keressük.
