Tucatnyi bank adta eddig áldását egy, a hitelintézetek közötti bankkártyás tranzakciókat figyelő rendszer létrehozására. Ezzel viszont csak az első előtanulmány előtt nyílik meg az út: a banki szándéknyilatkozatok egyelőre ennek a finanszírozására szólnak. Ebből a munkából viszont már a valódi fejlesztés és üzembe állítás költségeinek, illetve feltételeinek is ki kell majd derülnie. Kezdve attól, hogy ilyen rendszert vásárol-ni vagy inkább fejleszteni érdemes, egé-szen odáig, hogy alkalmasint a bankok már meglévő, saját ellenőrző rendszerét is kiválthatja.
Szakmai körökben – a tanulmány majdani eredményétől függetlenül – viszonylag sokan voksolnak a saját fejlesztésre. A bankok kártyás illetékesei és informatikai szakemberi úgy vélik: komoly előnyei lennének a rendszer hazai kimunkálásának, jóllehet számos helyről, leginkább is az Europaytől vásárolható ilyen. Csakhogy – tartják – azt a helyi viszonyokra betanítani, az itt érvényes paramétereket beletáplálni hozzávetőleg éppen annyi ideig tart, mint itthon valami hasonlót a nulláról létrehozni. A kész verziókban tükröződő tapasztalat a bankok szerint ráadásul a hazai kártyaüzletágra nemigen érvényes, tehát amúgy sem hasznosítható.
A rendszer a bankok napi kártyás adatait – az egyes tranzakciók nagyságát, az egyes kártyák aznapi felbukkanásának gyakoriságát, a visszautasított tranzakciók jellemzőit – gyűjti majd naponta össze a hitelintézetektől. Ehhez persze egy központ is szükséges, amelynek többek szerint a bankoktól függetlennek kell lennie; akad persze hitelintézet, amely e feladatot szívesen elvállalná. A beérkezett adatokban a központ a visszaélés lehetőségeit vizsgálná, majd az immár kielemzett állományt az illető hitelintézetnek – mindegyiknek a sajátját – visszaküldené. Egyúttal mellékelné a teljes állományból ezúton szerzett tapasztalatokat is.
E szisztéma tehát a bankok saját kártyafigyelő rendszeréhez képest annyiban jelenthet majd mást, hogy egyszerre a tranzakciók jóval nagyobb körét látja. Ennek pedig az a haszna, hogy nagyobb az esélye a kártyás trükkök felderítésének. Mint ahogy az egyes bankok nagyon is eltérő ellenőrző rendszerei is valójában önmagukat tanítják, itt is erre kerülhet sor, csak éppen gyorsabban, hatékonyabban.
Kártyafigyelő rendszerrel valamennyi kártyakibocsátó bank rendelkezik, ezek igénybe vételük gyakoriságában és informatikai hátterükben is különbözőek. A Postabank gyakorlata például napi monitoringra szól: három munkatárs minden reggel egy órán át elemzi az előző napi tranzakciókat. Ha kiugró összeget, vagy felhasználási gyakoriságot fedez fel, értesíti az ügyfelet, aki egyébként esetleg még hetekig, a számlakivonat megérkezéséig nem észlelné a csalást. Ugyanígy, ha egy kereskedőnél lát valami extrát, akkor azt a bankot értesíti, amelyikkel a szóban forgó elfogadóhely szerződött. Gyanú esetén egyébként igen rövid idő alatt – éppen csak míg valamennyi rendszeréről lekapcsolja – meg is szünteti a bank a kereskedői terminált. Persze a visszaélést egyértelműen mutató, „állandó” összegnagyságok és gyakoriságok nem citálhatók, mindez a helyzet függvénye. Benzinkútnál például az 50 ezer forint feletti kártyás fizetés szinte minden esetben frissen ellopott kártyát jelent.
A kártyafigyelő rendszer tehát arra jó, hogy rögtön az első visszaélés után közbe lehessen lépni, teljes megelőzésre viszont nem alkalmas. Ilyet létrehozni – rendkívül érzékeny szabályokkal a csalás esetét kizárni – túl költséges hátteret kíván meg, amelynél még mindig olcsóbb a bank számára az első kár elszenvedése (nem mellékes az sem, hogy egy ilyen védelem számos esetben a valódi ügyfeleket is megfosztaná a tranzakció lehetőségétől). Mindenesetre a szabályok finomításán már dolgoznak: a bankkártyafórum visz-szaélésekkel foglalkozó bizottsága rendre ajánlásokkal áll elő – például a kártyabirtokossal és a kereskedőkkel kötendő szerződés egységesítésére vonatkozóan. Ennek egyfelől az a célja, hogy a csaló más banknál se találjon támadási felületet, másfelől pedig, hogy a bankkártyás lét szigorú előfeltételeit meghatározza. Mostanra kellett például a bankoknak a kereskedői szerződéstervezetet elfogadniuk – bár ez önkéntes, a kártyafórumnak szankcionálási joga nincs -, amelyben például szerepel a helyiség bérleti körülményeiről szóló kérdés, továbbá nem csupán a vezető, hanem valamennyi alkalmazott nevét fel kell tüntetni. Ráadásul jó fél éve a Europaynél adatbázis gyarapodik a visszaélő magyarországi kereskedőkről, amiben mára több száz elfogadóhelyet tartanak nyilván.
Ugyancsak a visszaélések leszorítása a célja az elfogadóhelyekre szabott limitek megváltoztatásának. Egyes kategóriákra – a szállodákra, a repülőjegy-árusító helyekre, az autókölcsönzőkre és összefoglalóan az „egyéb” helyekre – a nemzetközi társaságok külön elfogadási limiteket szabnak, amelyeket a hazai bankok nem találnak a helyi körülményekre érvényesnek. E limiteket fél évenként jelentik be, a következő, novemberi fordulóra a bankok már speciális, magyar értékeket szeretnének. Emellett nem csupán az ezeken a helyeken egyszerre kártyával elkölthető pénzmennyiség csökkentését akarják elérni, de az egyéb kategória további részekre bontását is. A nemzetközi limitek átszabása persze korántsem egyedi eset, mintegy félszáz ország döntött eddig saját mértékek kidolgozásáról.
E törekvések, a kártyabirtokosoknak szóló jó tanácsok (lásd külön anyagunkat), valamint egyéb biztonsági intézkedések nyilván fokozhatják a fizetési biztonságot. Ám sokak szerint e küzdelemnek csupán a technológia váltás, a chipkártyák – itthon leghamarabb középtávra jósolt – megjelenése vethet véget. Addig is a bankok ezek mellett az ATM-ek és az elfogadóhelyek kamerákkal történő felszerelésétől is remélnek előrelépést, bár manapság jó ha a pénzautomaták egyharmadánál van ilyen. Egyes bankok ezenkívül például azt szorgalmazzák, hogy a PIN-kódot vásárláskor is használják. A vélemények másik véglete szerint ez éppen hogy csökkentené a szám titkosságát. Amennyiben pedig a PIN-kód kompromittálódik, akkor a visszaélések az ATM-ekre is átterjedhetnek.
