Bekövetkezett, amire csak kevesen számítottak: az Európai Parlament kezdeményezésére a múlt év végén elindított vizsgálat a végzetet jelentette az unió végrehajtó testülete, az Európai Bizottság számára. Bár a hat héttel ezelőtti parlamenti voksolás – igaz a bizalmat megszavazó többség csak egy hajszálnyi volt – még a túlélés esélyét ígérte a korrupciógyanús ügyekbe keveredett EU-tisztségviselőknek, az öt független szakértőből álló vizsgálóbizottság által összeállított 144 oldalas vizsgálati anyag publikálását követően Jacques Santer elnök bejelentette a 20 tagú testület lemondását. Ezt követően ismét mélyrepülésbe kezdett az euró, árfolyama Londonban kedden 1,084 dollárig süllyedt.
A részletes indoklás lapzártánkig még nem került a nyilvánosság elé; a bizottság elnöke, akinek mandátuma ez év december 31-én járt volna le, kollektív felelősséget említett. Az ügyben elsőként nyilatkozó bizottsági tag, a mezőgazdasági ügyekért felelős Franz Fischler, mindössze annyit mondott, hogy a jelentés nyomán kialakult bizonytalan légkörben a bizottság nem maradhat hivatalában.
Brüsszeli (lapzártánkig meg nem erősített) hírek szerint a testület Santer vezetésével, változatlan összetételben ügyvezetői minőségben a jövő év januárjáig a helyén marad – ha formálisan nem is, tartalmilag azonban nyilvánvalóan szűkebb hatáskörrel.
Az unió 42 éves történetének legnagyobb botránya a lehető legrosszabbkor jött, március 24-25-én a berlini csúcstalálkozón sorsdöntő kérdésekről kellene megállapodni az érintett országok állam- és kormányfőinek. Itt kellene jóváhagyni a miniszteri szinten már megkötött mezőgazdasági támogatásokról szóló paktumot (lásd írásunkat a 33. oldalon), és pontot tenni az EU kiszélesítésének alapfeltételét jelentő intézményi reformról, az Agenda 2000-ről 18 hónapja tartó vitára.
A nagy kérdés most az, meg tud-e születni a 2000-től 2006-ig terjedő időszak költségvetése, amelynek beterjesztője egy immár hitelét veszített testület, és amely tervvel kapcsolatban amúgy is többször kiéleződtek a francia-német nézetkülönbségek. Egyes szakértők szerint részben ez az ellentét is oka a brüsszeli botránynak. E véleményt – amely természetesen távol áll minden hivatalos állásponttól – arra alapozzák, hogy a beterjesztett közösségi büdzsé teljes egészében a német elképzeléseket tükrözi, s Santer gyakorlatilag a franciák megkérdezése nélkül vállalta el e javaslatok bizottsági beterjesztését. Ezek elfogadtatása a német elnökség idején valószínűleg egyszerűbb lett volna, mint a soron következő “finn éra” alatt. Ennek fényében talán nem is olyan eretnek a gyanú, miszerint a korrupciós ügyben leginkább érintett bizottsági tag, Edith Cresson nem véletlenül nem mondott le önszántából. Jogilag ugyanis a mandátum lejárta előtt bizottsági tagot nem lehet meneszteni, ám az önkéntes távozás lehetősége nyitva áll. Ha ezzel nem él az érintett, úgy a kollektív felelősség elve alapján a teljes testület leköszönése a járható út. Rossz nyelvek szerint ez magyarázza testületen belül a kutatási-, oktatási ügyekért felelős francia bizottsági tag magatartását.
A vizsgálati jelentés egyébként a Leonardo nevet viselő, 620 millió euróból gazdálkodó oktatási programmal kapcsolatos visszaéléseket veti Cresson szemére, amelyek ügyében négy feljelentés érkezett a belga rendőri szervekhez. E program keretén belül Cresson szakértői megbízást adott egy, a szülővárosában tevékenykedő és a baráti köréhez tartozó fogorvosnak, aki alkalmatlannak bizonyult a feladatra, ám Cresson nem lépett időben a mintegy 160 millió eurónak megfelelő összegű megbízás visszavonása érdekében.
A teljes képhez hozzátartozik, hogy a vizsgálódók közvetlen személyes felelősséget nem állapítottak meg sem Cresson, sem a többi bizottsági tag esetében. Így Santernek is “csak” azt vetették a szemére, hogy képtelen volt fellépni a visszaélés gyanújába keveredett tisztségviselőkkel szemben. (Ugyanakkor azért bizonyos, a brüsszeli irodák őrző-védő szolgálatát ellátó cég kiválasztása során elkövetett ballépéseket, valamint irodaépítések körüli gyanús eseteket is említ az anyag.) Név szerint pellengérre került még a svéd Anita Gradin, a házon belüli korrupciós ügyekért felelős bizottsági tag, akin az éleslátást kérték számon, a költségvetési és személyi ügyekben illetékes finn Erkki Likanen pedig a szakértők szerint nem volt képes véget vetni a pazarló humánpolitikai gyakorlatnak. Szintén szerepelt a hibázók listáján a spanyol Manuel Marin, aki a mediterrán országok segélyezése során – még 1990-ben – későn állított le egy visszaélésgyanús ügyletet.
