Quentin Tarantinónak igaza van, és még sincs igaza. Többször is nyilatkozta, mekkora rajongója a Toy Story-trilógiának, amelyet azon ritka esetek közé sorolt, amikor a harmadik rész nem az előzmények gyengébb utánérzése, hanem sikerül kikerekítenie és megkoronáznia egy filmsorozatot. Ugyanakkor hozzátette, a negyedik részt nem szeretné megnézni, mert teljesen feleslegesnek tartja a Szent Trilógia újabb folytatását. Újabban azt is megjegyezte, Hollywoodból egyébként is ízetlen virsligyár lett.
A Kill Bill és a Becstelen Brigantyk rendezője sokat tud a játékháborúkról, és annyiban igazat adunk neki, hogy a Toy Story-trilógia tényleg úgy makulátlan és kerek, ahogy van. Azt viszont elfelejti, hogy az első, immár több mint harmincéves Toy Story ragyogó alapkoncepciója és a Pixar-műhely megbízhatóan magas színvonala miatt a Toy Story-filmek akkor is jók, amikor nem kiemelkedőek.
Az első két film története arra épült, hogy a kisfiú Andy játékai, élükön Woody seriffel és az űrharcos Buzz Lightyearrel, véletlenül, majd egy tolvaj játékkereskedő ármánykodása miatt elkerülnek otthonról, és haza kell találniuk. Nem volt kérdés, hogy a gazdájuk távollétében önálló életet élő játékoknak Andy mellett a helyük.
A neurotikus dinó, Rex egyre kevésbé tűnt a csapat idiótájának – inkább olyan jósnak, aki tudja, miről beszél, amikor kihalást emleget. Ezért a Toy Story 3-ban és 4-ben a játékoknak újra kellett értékelniük a saját helyüket és szerepüket a gyerekek mellett, lényegében új helyet kellett találniuk maguknak az életben.
Randy Newman meghitt dallamai segítettek enyhíteni, de elrejteni nem tudták ezt a súlyos egzisztenciális krízist. Végül a játékok identitásválsága elágazó ösvényekre vezette őket – erről szólt a negyedik rész, amin két perc után elbőgtük magunkat –, és a társaság egyik fele egy fiatalabb kislánynál, Bonnie-nál lelt új otthonra.
A Toy Story 5 elején megérkezik a hóhér. Úgy hívják, Vízilili, és egy aranyos, békaszemű, tabletszerű okoseszköz. Úgynevezett fejlesztő játék, de Buzznak és főleg a Toy Story 2-ben megismert, már akkor a magára hagyottság traumájával küzdő cowgirl-babának, Jessie-nek világos, hogy Vízilili leginkább őket fogja gyorsan befejleszteni a szemetesbe. Szülei azért veszik meg Bonnie-nak Vízililit, hogy a segítségével a félénk lány barátokat szerezhessen, osztálytársai és a környékbeli gyerekek ugyanis már rég a Vízililihez hasonló tabletek csetszobáiban nyomulnak.
Naturalista rémfilmbe illő látvány, ahogy a hátsó kertből felemelkedik a kamera, és belátunk a kertvárosi házak ablakán: mindenhol a kékes derengés, ahogy a gyerekek szobájukban a képernyőre merednek. Erre jön a következő, övön aluli ütés, Bonnie szülei ugyanis minden jelenetükben a telefonjukat nyomkodják, úgy beszélnek a kislányukhoz. Mélységes, arcpirító szégyen fogja el a felnőttkorú, esetleg gyereket is nevelő nézőt.
Persze kevés lenne egy Toy Story-filmhez a didaktikus lecke, hogy „kedves gyerekek és felnőttek, ne kütyüzzetek annyit”. Ennél a Stanton–Harris párosnak több mondanivalója van erről a bonyolult pedagógiai, pszichológiai és technológiai problémáról. Többek között nem átallják azt mondani, hogy a gyerekek képernyőideje nem feltétlenül hülyeség – lévén, hogy a gyerekek nagy része a Toy Story 5-öt is tableten nézi majd, érthető, hogy már csak önvédelemből is igyekeznek árnyaltabban fogalmazni.
Megjelenik a filmjükben az is, hogy a kütyük korábbi generációi ugyanolyan elárvultnak érezhetik magukat, mint a legfelső polcon porosodó, hagyományos játékok. Ezt a nézőpontot az ötödik rész legemlékezetesebb új szereplője, egy vécére szoktatást segítő, vécépapírguriga alakú, zenélő kamukomputer hozza be a történetbe. Végül az alkotók rákanyarodnak arra, hogy az igazi veszélyt a személyes kapcsolódás, mindközönségesen a barátok hiánya jelenti, és az online kommunikáció félreértésekhez, a gyerekek közötti újfajta szemétkedéshez és a kortársi nyomás más, kegyetlen formáihoz vezet.
Ebben az intelligens és sok szempontot érvényesítő történetben éppen csak az eredeti játékhősök találják nehezen a helyüket. Woody komikus epizodistává fokozódik le, akinek kopasz feje búbján vakítóan csillan meg a napfény.
Közben elkeveredünk arra a farmra is, ahol annak idején Jessie először élte át a gyerekkel közös játék eufóriáját és a mellőzöttség keserveit, így nézőként a sírás legalább egy-két jelenetnél megint garantált.
Egyszerre igaz a Toy Story 5-re, hogy alkotói elegánsan és takarékosan kapcsolják össze a korábbi részekkel – sőt, más Pixar-filmek, elsősorban az Agymanók konfliktusaival –, és az, hogy mindehhez egyre kevésbé van szükségük az eredeti játékfigurákra. Woody, Buzz, pláne Krumpli úr vagy Slinky, a kutya feleslegessé válik a filmben, valahogy úgy, mint a kamaszodó gyerekek életében. Nézzük a filmet, és egy idő után világossá válik, hogy őket már csak a harminc feletti nézők kedvéért írták bele a forgatókönyvbe.
Azért, hogy ne érezzük magunkat annyira egyedül.
Toy Story 5, 2026, 102 perc. 24.hu: 7,5/10.
