Egyensúlyba hozni az agrárpiacokat; ez a cél sokáig szorosan összefonódott a lakosság megfelelő színvonalú, folyamatos élelmiszer-ellátásával. A koncepció számos, egymással gyakran össze nem egyeztethető célt foglal magába. Egyrészt, gyakran beleértik nemcsak a mezőgazdasági termelői árak, hanem az élelmiszerek fogyasztói árának stabilizálását is. Másrészt, sokszor úgy vélik: a termelői árak stabilizálása implicit módon kiterjed a termelői jövedelmekre is. S végül azt sem szabad elfelejteni, hogy azokban az országokban, ahol az agrárexportnak kitüntetett szerepe van a külkereskedelemben, ezen kivitel egyenletes teljesítménye alapvető fontosságú lehet a költségvetés szempontjából.
Az élelmiszer-ellátás biztonsága a kiegyensúlyozott termelés és a kiszámítható kereslet révén kapcsolódik az agrárpiacok stabilizálásának problémájához. A feltevés az, hogy ha az árak a termelői és a fogyasztói piacon egyaránt stabilak, akkor a kínálat és a kereslet megfelelő szinten kerül egyensúlyba. Van azonban egy másik, gyakran ki nem mondott feltételezés is; eszerint a termelők azt szeretnék, hogy az árak minél magasabb szinten stabilizálódjanak, míg a fogyasztók az alacsony árszínvonalban érdekeltek. Ez egy olyan nyilvánvaló érdekellentét, amelyet csak egymás rovására lehet megoldani.
A termelői árak és jövedelmek együttes stabilizálása csak igen szigorú feltételek mellett valósítható meg. Az árakat ugyanis a kereslet és a kínálat határozza meg, míg a jövedelmek a bevételektől és a költségektől függenek. Ezért az árak stabilizálása a jövedelmek destabilizálásához is vezethet.
Változékonyság
A kormányzatok rendkívül változatos eszközökkel igyekeznek a mezőgazdasági piacokat stabilizálni. Első pillantásra joggal feltételezhető, hogy ezen erőfeszítések hatékonyságának jó mércéje lehet az árak, a termelés, illetve a termelői bevételek és jövedelmek változékonyságának alakulása.
A nyolcvanas években, Ausztrália, az Egyesült Államok, Finnország, Kanada és Új- Zéland esetében a támogatások nélkül és azokkal együtt számolt bevételek közötti különbség relatíve nagy, s a bevételek ingadozása is jelentős volt (lásd a grafikont). Máshol – például Ausztriában, az Európai Unióban (EU), Japánban, Norvégiában és Svájcban – viszont a termelés, az árak és a bevételek ingadozása viszonylag alacsonynak mutatkozott. Megfigyelhető továbbá, hogy a támogatások nélküli bevételek – az Egyesült Államok és Új-Zéland kivételével, ahol egyébként is nagy ingadozások tapasztalhatóak – változékonyabbak az áraknál. Ugyanakkor a tapasztalatok szerint a világpiaci árak általában lényegesen változékonyabbak, mint a belföldiek. Ennek nyilvánvaló oka az egyes országok agrárpolitikájában rejlik, amely a termelőket kisebb-nagyobb mértékben elszigeteli a világpiaci mozgástól. A különbségek az eltérő termelési szerkezettel, a klimatikus adottságokkal, illetve az alkalmazott agrárpolitikai eszközök eltérésével magyarázhatóak.
Az eddigiek alapján két óvatos megállapítást tehetünk. Egyrészt, a belföldi árak stabilizálására tett kormányzati erőfeszítések vélhetően a világpiaci árak nagyobb ingadozásához vezettek. Ennek oka, hogy az adott termék kereskedelméből nagy részesedéssel bíró szereplők – mint például az Egyesült Államok és az EU – agrárpolitikája a világpiacot is befolyásolja. Másrészt, számos fejlett országban – a kiterjedt állami szerepvállalás ellenére – jelentős belföldi termelői áringadozás tapasztalható. Az agrárárak hosszabb távú vizsgálata azt mutatja, hogy hullámzásuk meglehetősen állandó jelenség, és vélhetően a jövőben is az marad. Ez azonban nem jelenti azt, hogy csupán az árak alakulásának vizsgálata feltétlenül kielégítő mércéje annak, hogy az agrárpolitika mennyire hatékonyan tudta stabilizálni az árakat. Az agrártermékek világpiaci árai ugyanis a hetvenes években jelentősen emelkedtek, a nyolcvanas években viszont erőteljesen csökkentek – jórészt olyan tényezők hatására, amelyekre nem voltak befolyással az egyes országok agrárpolitikái. Természetesen a fentiektől függetlenül az is előfordulhatott, hogy a döntéshozók rosszul reagáltak a váratlan világpiaci fejleményekre, illetve az alkalmazott eszközök nem tudták ellensúlyozni az ágazatot kívülről érő hatásokat. Az amerikai agrárpolitikának például nem volt konzisztens hatása a mezőgazdasági árak változékonyságára. Ez nem meglepő, mivel számos egymásnak ellentmondó célt követtek, s működtették az azoknak megfelelő eszközöket. Így volt olyan időszak, amikor – úgy tűnt – a politika növelte az árak változékonyságát, más periódusban pedig csökkentette azt, vagy alig volt hatással rá; vagyis többnyire nem bizonyult túlzottan sikeresnek, sem az agrárárak, sem a termelői jövedelmek stabilizálásában.
A stabilizációs törekvések mögött az a feltevés is meghúzódik, hogy a farmerek fogyasztása szorosan kapcsolódik a jövedelmükhöz; ha tehát ez utóbbi erősen ingadozik, akkor a fogyasztás is hasonlóan viselkedik. A stabilizációs programok mellett érvelők azonban teljesen figyelmen kívül hagyják a jövedelem- és fogyasztásingadozás csökkentésének piaci eszközeit. A kormányzati beavatkozások kétséges sikere ezért azt a kérdést veti fel, hogy ezek hiányában – illetve ezek mellett – milyen lehetőségei vannak a termelőknek, hogy csökkentsék tevékenységük kockázatait és azok következményeit. Valójában ugyanis a farmerek állami segítség nélkül is képesek arra, hogy fogyasztásukat a jövedelemingadozások ellenére egyenletessé tegyék. A jól ismert eszközök közé tartozik például a jövedelemforrások diverzifikálása, a megtakarítás és a kölcsönfelvétel (lásd külön).
Biztosítási problémák
Bármennyire is hatékonyak elméletben e stratégiák, ha alkalmazásuk túlságosan költségesnek bizonyul, akkor a farmerek minden bizonnyal olyan módszereket fognak támogatni, amelyek stabilizálják jövedelmüket, illetve előrejelezhetőbbé teszik termelésüket. Érdemes tehát a termelők választásait megfigyelni az egyéb kockázatmegosztó technikák esetében.
A különböző terménybiztosítási rendszerek régóta ismertek. Viszonylagos elterjedtségük ellenére, e sémák erőteljes állami támogatás nélkül nem túlságosan vonzóak a farmerek többsége számára. Ennek oka, hogy a felajánlott kockázati prémium – amely biztosítási szempontból is megalapozottnak tekinthető és tartalmazza a szükséges adminisztratív költségeket – nem elég vonzó a szóba jövő egyéb fogyasztáskiegyenlítő alternatívákhoz képest. Egy másik lehetséges magyarázat a biztosítás közgazdaságtanának elméleti eredményein alapul. Ezek szerint a kormányzat nem képes megfigyelni egy adott farmer igazi biztosíthatóságát, illetve azt, hogy a gazdálkodó cselekvései mennyire relevánsak a rizikó szempontjából. Valószínű tehát, hogy a legkockázatosabb gazdálkodást folytatók fogják magukat inkább biztosítani (kontraszelekció), másrészt a biztosítottak kevésbé lesznek óvatosak a kockázatokkal szemben, sőt csalhatnak is (erkölcsi kockázat). A veszteségek növekedésének veszélye miatt a biztosítási díjnak magasaknak kell lenniük, ez viszont éppen a kevésbé kockázatos tevékenységet folytató termelőket riasztja vissza a biztosítástól. A következmény: a várható veszteségek biztosításának költségei olyan magasak lesznek, hogy a magánbiztosítóknak nem lesz kifizetődő ilyen tevékenységgel foglalkozniuk, bár még mindig fennáll az az általános vélekedés, hogy az agrártermelőkre a kockázatkerülő magatartás jellemző.
Vitatható kockázatkerülés
Az empirikus vizsgálatok eredményei alapján nemcsak a magánbiztosítások, hanem a kormányzati támogatásokkal működő terménybiztosítások esetében is általános jelenség az erkölcsi kockázat, illetve a kontraszelekció problémája. Utóbbi azonban közvetlen következménye annak, hogy a kockázati prémiumokat „elméretezik”. Nincs semmilyen egyértelmű bizonyíték arra, hogy az állam a fejlett országokban jobban megállapítaná a kockázati prémiumokat, mint a privát biztosítótársaságok. A terménybiztosítási rendszerekkel kapcsolatos termelői magatartás arra utal, hogy felül kell vizsgálni a farmerek kockázatkerülő viselkedésének feltevését; e termelők nem elég kockázatkerülők ahhoz, hogy a terménybiztosítást elég magasra értékeljék.
A fejlett országokban számos terméknél – ilyen például a baromfi, a feldolgozott zöldség, a sertés és néhány helyen a tej – rendkívül elterjedtek a termelési szerződések. Ezekben általában rögzítik az input és output árakat, s különböző technikai jellegű segítségeket ajánlanak fel a termelőknek. Az utóbbiak gyakran kifogásolják az ilyen szerződéseket, mivel ezek nem engedélyezik számukra, hogy részesüljenek termékeik esetleges áremelkedéséből. Ám a farmerek sokszor elfeledkeznek arról, hogy ezek a megállapodások ugyanúgy védenek az árak csökkenésétől is. A termelők tiltakozása akkor lenne konzisztens a kockázatkerülő magatartás standard feltevésével, ha outputjuk fordított módon kapcsolódna az árak alakulásához; ekkor a mezőgazdasági árak stabilizálása destabilizálhatná a termelők jövedelmét. Inkább úgy látszik, hogy a szerződést kínáló felvásárló és feldolgozó cégek jellemezhetőek kockázatkerülő magatartással.
Ez azonban nem is olyan meglepő. Ha a termelők az árak változására megfelelően reagálnak és a jövedelmezőségi problémáik csak kicsik, vagy nem függenek az áraktól, úgy az átlagos profitjuk akkor magasabb, ha az input és az output árak változóak (szemben azzal az esettel, amikor azokat valamilyen átlagérték mentén rögzítik). A termelők nem stabilizált árak iránti preferenciái arra utalnak, hogy a kockázatkerülő magatartás – különösen a magánszerződések révén történő árstabilizálás irányában – nem olyan meghatározó a farmerek körében, mint azt gyakran feltételezik. Ha viszont a farmerek nem nagyon alkalmazzák a piaci rizikócsökkentő technikákat, akkor miért részesítenék előnyben a kormányzat hasonló jellegű árstabilizációs próbálkozásait?
(A szerző az MTA Közgazdaságtudományi Kutató Központ tudományos főmunkatársa)
