Miből erednek a reálárfolyam nemzetközi különbségei? Abból, hogy nem minden jószág része az egységes nemzetközi piacnak. A világ kereskedelmi vérkeringésébe bekerülő „nemzetközi” áruk árai kiegyenlítődnek, így azokban mérve a valuták vásárlóereje nem különbözik országonként. Az eltérést azok a „belföldi” – főként szolgáltatási jellegű – jószágok okozzák, amelyek természetüknél fogva nem érik el a külpiacokat, s ezért áraikat a belföldi versenyben kialakult költségszint alakítja.
Paul A. Samuelson és a magyar származású, de Amerikában dolgozó Béla Balassa mutattak rá a hatvanas években arra, hogy a belföldi jószágok előállításában a technológiai fejlődés általában lassabb, ezért a kevésbé fejlett országok termelékenységi elmaradása e téren arányaiban viszonylag kisebb. Mivel a munkabér ugyanakkor az országon belül lényegében egyforma, minél fejlettebb egy gazdaság, a külföldhöz képest viszonylagosan annál többe kerülnek a belföldi jószágok.
Ez az elmélet magyarázatát adhatja annak, hogy a forint reálárfolyama miért ilyen alacsony az EU-hoz képest: a honi termelékenység ugyanis 38 százaléka az uniós átlagnak. Az utolérés a relatív termelékenység 170 százalékos, illetve a reálárfolyam 82 százalékos növekedését jelentené. Ez annyit tesz, hogy 1 százaléknyi többlettermelékenység Európához képest a forint nemzetközi vásárlóerejének 0,66 százalékos növekedését hozná létre.
Mindez természetesen csak akkor igaz, ha a növekedés természete tényleg olyan, amilyennek a Balassa-Samuelson elmélet feltételezi. E tekintetben úgy tűnik, hogy az 1990-96-os időszak adatai Magyarországra vonatkozóan megerősítik a feltevés jogosságát. A kereskedelmi forgalomba kerülő javak szektorát a feldolgozóiparral, a belföldi javakét a piaci szolgáltatásokkal tekintve azonosnak, kiszámítottuk, hogy a két szektor termelékenységének aránya milyen dinamikát mutatott az utóbbi években. E szerint nálunk a feldolgozóipar termelékenysége folyamatosan gyorsabban nőtt, mint a piacon értékesülő szolgáltatásoké (lásd a grafikont). A vizsgált periódusban az előbbi évi átlagos növekedési üteme 14,8 százalék volt, az utóbbié 6,7 százalék. Hozzáadott értékük relatív árindexe évi 6,5 százalékkal nőtt, hasonló, sőt még nagyobb egyenletességgel, mint a termelékenységek, ami azt mutatja, hogy a két szektor jövedelmezőségi aránya nem változott lényegesen.
E számok bizonyos információt nyújtanak a reálárfolyam hosszú távú trendjére vonatkozóan is, bár a számszerű következtetésekhez sok egyéb kiegészítő adatra vagy feltevésre van szükség. A vizsgált két szektor a GDP-nek csak 70 százalékát, a fogyasztás értékének pedig csak 46 százalékát adja.
Ahhoz, hogy a reálárfolyam felértékelődési ütemére prognózist adjunk, nem elég a feldolgozóipar és a piaci szolgáltatások relatív árváltozását ismernünk; fel kell tételeznünk valamit a feldolgozóipari reálárfolyamra, vagyis e szektor külföldhöz viszonyított árszintjére, valamint a GDP vagy a fogyasztás egyéb komponenseinek árára vonatkozóan is (ezek súlyáról lásd a táblázatot).
A feldolgozóipar relatív árszintje nagyon fontos az ország versenyképessége szempontjából, hiszen rövid távon ez határozza meg az exportot és az importot. Hosszabb időszakban – 2, 4 vagy többéves távlatban – azonban a nemzetközi verseny ezeket az árakat kiegyenlíti, és a külkereskedelmi mérleg már csak a megtakarítási-beruházási döntésektől függ. Ezért hosszú távon feltételezhetjük, hogy a feldolgozóipari reálárfolyam 1, vagyis azonos valutában mérve az iparcikkek ára közel azonos.
A többi ágazatra vonatkozóan ugyan megpróbálhatnánk a piaci szolgáltatásokhoz hasonló ártrendeket számolni az 1991-96. évi adatok alapján, ezek jövőbe való kivetítését azonban nehéz lenne érvekkel alátámasztani. Az energiaszektor árai például a költségalapú árszintre való átállás folyamatát tükrözik; a mezőgazdaság árai nemcsak az időjárástól, de a támogatási rendszertől is függenek; a közösségi szolgáltatások ára pedig mesterséges konstrukció.
Előrejelzés készítéséhez ezért fel kell tennünk valamit ezeknek az ágazatoknak az áralakulására vonatkozóan. Például tételezzük fel, hogy az agrárárak nem egyenlítődnek ki nemzetközileg, hanem évente 5 százalékkal drágulnak a feldolgozóiparhoz képest (a vizsgált időszaki átlagos tényadat 8,3 százalék); az energia ágazat a feldolgozóiparral azonosan viselkedik; s a közösségi fogyasztási jószágok ára a piaci szolgáltatásokhoz igazodik. Ha ekkor a piaci szolgáltatások relatív termelékenysége és ára az említett hat év trendjét követi, akkor a közölt súlyok felhasználásával kiszámítható, hogy az éves reálfelértékelődés fogyasztói kosárban számítva évi 3,4 százalék. Ha a mezőgazdasági árak a feldolgozóiparit követik, akkor ez a felértékelődés csak 1,6 százalékos. A prognózis szórása elég nagy, az agráriumra vonatkozó feltevéstől függően. Vajon az előrejelzések középértéke nagyságrendileg összhangban van-e azzal a következtetéssel, amit az EU és Magyarország GDP- és reálárfolyam-összehasonlításával kaptunk?
Prognózisunk azt jelenti, hogy ha az egy munkásra jutó honi GDP-növekedés tartja az eddigi évi 4,6 százalékos ütemet, vagyis továbbra is az EU átlaga fölött lesz mintegy 3 százalékponttal, akkor 2 százalék körüli éves reálfelértékelődésre számíthatunk. A reálfelértékelődés és a termelékenység-növekedés aránya éppen 0,66 körüli, vagyis annyi, amennyi az EU-hoz viszonyított magyar reálárfolyam és relatív termelékenység hányadosaként adódott.
Vajon van-e ennek a számításnak valamilyen aktuális árfolyam-politikai tanulsága? Van, de óvakodnunk kell attól, hogy ennek jelentőségét túlbecsüljük. Azt például, hogy a feldolgozóipari termékek ára hosszú távon nemzetközileg kiegyenlítődik, logikai úton elég megnyugtató módon beláthatjuk. Ez azonban még nem elegendő ahhoz, hogy valamit is mondjunk arra nézve: fennáll-e ez a kiegyenlítettség egy adott évben. A nominális árfolyam ingadozása sokkal nagyobb, mint a feldolgozóipari áraké. Így a feldolgozóipari reálárfolyam egyik évről a másikra 5-8 százalékkal is változhat, mindkét irányban (lásd a grafikont).
Sőt, ha megfigyeléseinket kiszélesítenénk, s a külföldet is bevonnánk a vizsgálatba, akkor észrevennénk: bár támadhatatlan az egységes nemzetközi ár elve, mivel a feldolgozóipar nagyon heterogén, az egyes országok statisztikai aggregátumai más és más termékcsoportokat tartalmaznak. Így ha az aggregált árindexeket hasonlítjuk össze, akkor azokban – bármennyire is azonosak az árak termékenként – önmagában az összetétel különbségei miatt tartós eltérések mutatkozhatnak.
Ha egyáltalán van levonható tanulság, akkor az egyik az, hogy az árfolyam-politika nem alapozható tisztán ár- vagy költségstatisztikákra. Az „egyensúlyi” árfolyam nem vezethető le számított reálárfolyam-mutatókból. A gazdasági fejlettségből levezetett reálárfolyamszint hibahatára ugyanis egy adott időpontra éppen az az 5-10 százalék, amennyit egy árfolyam a költségek meghatározta fundamentumoktól függetlenül is ingadozhat rövid távon. Az az árfolyam az egyensúlyi, amelyik biztosítja a fizetési mérleg olyan szintjét, amilyet a piac és a gazdaságpolitika elfogad fenntarthatóként. A reálárfolyam-számításokkal legfeljebb ennek tényezőit tudjuk elemezni.
A másik lehetséges tanulság: hosszabb távon valószínűtlen, hogy a reálárfolyam nagyobb mértékben változzon, mint amennyit a termelékenység-javulási ütem indokol. Elvileg akár 5-8 százalékos reálfelértékelődés is vezethet fenntartható árfolyamhoz (hiszen lehet, hogy egy korábbi alulértékelt állapotot szüntet meg), ilyen tempó azonban hosszabb ideig aligha lehetséges anélkül, hogy fizetésimérleg-válság alakulna ki.
A fentiek alapján talán kijelenthető: a reálárfolyam-számításoknak nem csupán elméleti érdekességük van, hanem bizonyos nagyságrendi fogódzót is adnak a gazdaságpolitika számára.
(A szerző a Magyar Nemzeti Bank főtanácsosa)
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Magyar Nemzeti Bank hivatalos álláspontjával.
