Az Európai Unió (EU) közvetlenül nem szabályozza a tagállamok földpiacát, a tőke szabad áramlásának elve azonban szigorú keretbe foglalja a nemzeti politikákat: e regula szerint a külföldiek földhöz jutása akadálytalanul valósulhatna meg. Jóllehet, a tagállamok formálisan eleget tesznek az elv érvényesülésének, néhány helyen – országonként különböző kiskapuk révén – mégis korlátozzák a külföldi polgárok ebbéli jogát. A legnagyobb kötöttségekkel Dániában kell megbirkózni. Itt az úgynevezett művelési kötelezettségű földszerzést csak akkor engedélyezik, ha a szóba jöhető beruházó már legalább 10 éve letelepedett az országban; saját maga gazdálkodik a területen; s agrárdiplomája is van. Hasonlóképpen szigorúak az előírások az örökléssel kapcsolatban: ha az örökös nem folytat „élethivatásszerű” gazdálkodást, az őt illető földet köteles másoknak (egyéb örököstársnak vagy akár a szomszédjának) felajánlani. E szabályok ugyan formálisan megfelelnek a nemzeti elbánás elvének (vagyis a külföldit nem éri hátrányos megkülönböztetés a hazai befektetővel szemben), a szabott feltételek azonban a külföldiek számára felettébb nehezen teljesíthetők.
Kevésbé restriktív, de ugyanígy engedélyhez – a tartományi hatóságok jóváhagyásához – kötött a földvásárlás Németországban és Ausztriában is. Nyugati szomszédunknál mind a nyolc tartományban külön törvény rendelkezik a kérdésről; Tirolban és Burgenlandban különösen szigorú a szabályozás. Korlátozás általában abban a tekintetben érvényesül, hogy az új tulajdonosoknak folyamatos gazdálkodást írnak elő. Egy gumiszabály szerint a külföldiek földszerzését megtagadhatják, ha az „állami vagy tartományi érdeket sért”. Hollandiában ugyanakkor a földhöz jutást egyáltalán nem kötik feltételekhez, és – a pénzügyminisztériumi jóváhagyáson kívül – a franciáknál sincs korlátozás.
Az unióban az utóbbi időben terjed a földbérletrendszer. Tavalyi adatok szerint az EU mezőgazdasági területének kétötödét bérlők művelik. Ez a forma Hollandiában, Franciaországban, Belgiumban és Finnországban a legelterjedtebb, de a bérelt földek aránya Németországban, Dániában és Ausztriában is gyorsan nő. A nagyobb üzemméreteket vizsgálva egyre emelkedik a bérletek aránya: 30 hektár felett már közel 50 százalék. A szabályozás e téren szintén változatos. A legszigorúbb feltételeket ugyancsak Dániában szabják – a regulák szinte azonosak a földszerzés rendszerével. (Helyi „különlegesség”, hogy egy család legfeljebb 5 bérleményt tarthat fenn.) A bérleti díjat nem, időtartamát viszont általában előírják.
A közösségi agrárpolitika (CAP) ugyan nem szól a földtulajdon és -bérlet feltételeiről, a földhasználatra azonban egyre szigorodó feltételeket szab. Bizonyos művelési, talaj-karbantartási feltételeket kell teljesíteni a közösségi szubvenciók elnyeréséhez. Meg van kötve az úgynevezett kompenzációs támogatások – azaz a CAP-reform keretében megvalósult termelői árcsökkentés ellentételezésére hivatott pénzeszközök – igénylőinek keze is. Efféle szubvenciókban ugyanis csak az részesülhet, aki a föld bizonyos részét ideig-óráig kivonja a használatból. Az utóbbi idők uniós politikája arra irányul, hogy a mezőgazdaság – és azon belül a földkérdés – egyre inkább a strukturális politikák részévé váljék, bővítve az EU befolyását az eddig nemzeti hatáskörben lévő politikák felett.
