Meggyengült az olajtermelők befolyása: az olaj ára alig egy év alatt a felére, reálértékben pedig az 1973-as árrobbanás óta a legalacsonyabb szintre zuhant. Az áresés megállításának első szakasza március második felében kezdődött, amikor a szaúdi és a venezuelai olajipari vezetők – miután előzőleg több hétig a távolból kritizálták egymást – tárgyalóasztalhoz ültek. A Mexikó, Venezuela és Szaúd-Arábia által Rijadban kötött paktum Irakon kívül valamennyi OPEC-tag támogatását elnyerte. Ez az előzetes, informális megállapodás tette lehetővé egy héttel később a bécsi OPEC-értekezlet döntését az összesen napi 1 millió 245 ezer hordónyi termeléscsökkentésről.
A korlátozás Irakra nem vonatkozik. Bagdad még februárban állapodott meg az ENSZ Biztonsági Tanácsával arról, hogy az „élelmet-olajért” program keretében fél év alatt 5,2 milliárd dollár értékben adhat el olajat a világpiacon. Az OPEC-hez nem tartozó jelentős olajtermelők – így Mexikó, Norvégia, Egyiptom és Omán – már a rijadi tanácskozás előtt együttesen napi 270 ezer hordós termeléscsökkentést jelentettek be. Oroszország viszont nem korlátozza termelését.
Jóllehet egy évtizede nem volt ilyen intézkedés, a nemzetközi olajpiacok általában csalódottak, mert nagyobb korlátozásra számítottak. A csökkentést egyesek szerint nem is az összkvótához, hanem az eddigi tényleges termeléshez kell mérni.
Bár szakértők szerint a termeléskorlátozás helyes irányba tett lépés, a közeli jövőben nem várható az olajárak érezhető emelkedése; az intézkedés a meglévő feleslegeket nem tünteti el. Egyes olajkereskedők legalább napi 2 millió hordós visszafogást tartanának szükségesnek. Emellett kérdés, ki és mennyi ideig tartja majd be a megállapodást, különös tekintettel arra, hogy az OPEC története egyben a notórius kvóta-túllépések története is (a „túltermelés” átlag napi 1 millió hordóra rúg).
Ezen nem változtat az sem, hogy az azonnali reakció persze igen kedvező volt a kartell számára: a megegyezés bejelentésének napján 2 dollárral, majdnem 15 százalékkal nőtt az ár, s ez a legnagyobb emelkedés volt azóta, hogy Irak 1990-ben megtámadta Kuvaitot. Az ár ugyan azóta némiképp visszacsúszott, de még mindig magasabb, mint volt a megegyezés előtt. Ha Irak felfuttatja a termelést, a helyzet romlani fog, de az OPEC így is legalább részben bebizonyíthatta válságkezelési képességét.
A napi eseményeken túlnézve, a londoni Economist kísérletet tett arra, hogy mélyebben analizálja az olajpiac múltját és főként jövőjét. Az elemzés megállapítja, hogy a négy korábbi – az 1973-as, az 1979-es, az 1986-os és az 1990-es – olajválság közül csak a harmadik okozott kárt a termelőknek. Ebből tanulhatták meg, hogy az árakat csak akkor lehet stabilizálni, ha az összes termelő – beleértve a klubon kívülieket is – felhagy egyéni, nagyobb piaci részesedést célzó ambícióival. A mostani „fordított válság” egészen más tanulságokat hordoz. Azért lesz emlékezetes ugyanis, mert ezúttal a termelők viszonylagos gyengeségére és a felhasználók erejére hívta fel a figyelmet. Ez a miniválság nem sértette annyira a termelőket, mint az 1986-os krízis; az árak nem estek olyan mértékben. Egyértelműen fokozódtak viszont az OPEC-nek a háttérben meghúzódó nehézségei: szinte lehetetlen az országokat együttműködésre bírni, illetve a „külsőket” meg kell győzni a kooperáció szükségességéről.
Ez a helyzet valószínűleg nem fog megváltozni, a nemzetközi olajtermelés egyenlege viszont igen. A világ olajkészletének csaknem négyötöde az OPEC-országokban van. A legelfogadhatóbb becslések szerint 2005-ben kezd majd el csökkenni a klubon kívüli kitermelés. A belül lévők erre a visszaesésre gondolva már most elkezdték növelni piaci részesedésüket, s éppen ez juttatta őket nehéz helyzetbe.
A szervezet eladási akciója szükségképpen aláásta a kartell működését. Ha az ár alacsony, a termelőket ösztönzi valami arra, hogy közös fellépéssel enyhítsék a kínt. A felgyógyulás után viszont az együttműködés szétfoszlik, s mindenki maga indul vevőt keresni. A washingtoni székhelyű Petroleum Finance Company vezető szakértője ezt így fogalmazta meg: Ha az árak jól állnak, senki sem tud ellenállni annak a kísértésnek, hogy ő legyen az első szabályszegő.
Ami a tagok és nem tagok közötti választóvonal történelmi alakulását illeti, ez a külsők növekvő termelési trendjével egyre merevebbé vált. Az OPEC olajpiaci részesedése 1973-ban 45 százalékot tett ki; mára ez az arány 41,6 százalékra süllyedt.
Az áresés komoly kárt okozott a termelőknek. A Petroleum Argus című szakfolyóirat szerint 14 dolláros ár mellett a termelők éves szinten 160 milliárd dollárt veszítenek ahhoz képest, mintha 20 dollár lenne az ár. A fogyasztók számára is csak kevéssé előnyös a helyzet. Egyes csoportok – például a fuvarozók, a légitársaságok és a petrolkémiai gyárak – természetesen sokat nyertek, egészében véve azonban az október óta bekövetkezett mintegy 40 százalékos áresés csupán kellemes átmeneti élményt nyújtott az olajimportáló országoknak.
A New York-i befektetési bank, a Salomon Brothers Barney március elején például úgy számolt, hogy ha az olaj ára az év hátralévő részében 12 dollár maradna, Japánban 0,25, az Egyesült Államokban pedig 0,5 százalékponttal csökkenne az infláció; illetve Amerikában és Európában 0,25 százalékponttal emelkedne a gazdasági növekedés. A Goldman Sachs londoni irodája úgy becsüli, hogy az OECD-régióban az energia és a nyersanyagok alacsonyabb ára okán javuló cserearányok mindössze a GDP 0,3 százalékát teszik ki (ez még arra sem elég, hogy fedezze Európában az ázsiai válság miatt jelentkező költségeket, hiszen azok mértéke 0,4 százalékra tehető).
Ami Ázsiát illeti: a térség valuta-leértékelései miatt az olaj dollárban számolva olcsóbb ugyan, ám wonban, bahtban vagy ringgitben sokkal drágább. Az olcsóbb olaj ott csak azt eredményezte, hogy a rossz helyzet egy kicsit kevésbé lett rossz.
Nyugaton azért volt ilyen szerény az áresés hatása, mivel a fejlett ipari országok a hetvenes évek óta sokkal kevésbé érzékenyek az olaj árának alakulására. Az OECD-országokban a termelés minden dollárjából 42 százalékkal kevesebb olajat használnak fel, mint 1973-ban. Az importolaj a GDP 0,8-1,7 százalékát teszi ki, s ez csak egyharmada az 1985-ös szintnek. Az OECD-országoknak persze a jövőben is szükségük lesz olajra, de sokkal kevesebbre, mint korábban. Az olajár ingadozása tehát kevéssé befolyásolja az energia árát, mint az 1973-as nagy olajsokk előtt.
Úgy tűnik, hogy legalább is egy-két évtizedre megváltozott tehát a termelők és a fogyasztók közötti egyensúly. De mi lesz ezután? Egyes szakértők szerint a Föld hagyományos nyersolajkészletének fele már elfogyott, s a termelés visszaesés már 2010-ben megkezdődik, miközben a hivatalos amerikai becslések alapján a termelés 2020-ig kétharmadával fog növekedni. Bizonyítékok persze egyik jóslatra sincsenek, ráadásul a készletek gyors kimerülésével már a húszas években is riogattak. Ám ha a kényszerű visszaesés mégis bekövetkeznék, akkor az olajárak olyan magasba szökhetnek, amilyenről a mai nagy kitermelők még csak álmodni sem mernek.
