A szigligetiben éltem és írtam jóformán egész télen évekig. Majd csodaszámba menő egybeesések következtében lett egy szőlőm a Soponya-dombon, mandulafákkal, öreg pincével, később magunk építette kis nádfedeles házzal. Saját borom volt, de akkor még nem is voltam borivó, a termést egyrészt megitták az írókollégák az alkotóházból („Gyerünk pinceszerre Görgeyhez!”), másrészt húsvétkor és karácsonykor demizsonokban felhordtam Pestre, és szétosztottam a rokonoknak, barátoknak. Keszthely volt a fővárosunk, ide jártunk bevásárolni, misére, autószervizbe.
Ezerkilencszázhatvanhárom karácsonya előtt is elindultunk az üres demizsonokkal megrakott Skodával Szigligetre bort tankolni. Előbb még Nagykanizsán volt némi dolgunk, útközben elkezdett havazni, s mire visszafelé jövet Keszthelyre értünk, este lett, s az apokaliptikus hófúvásban alig bírtunk bevergődni a városba. A továbbvergődésnél pedig Szigliget felé végképp elakadtunk. Egy éppen arra járó szovjet tank (képzeljétek, kedves fiatalok, volt ilyen is!) húzott ki bennünket a hóból. Hatalmas káosz, elakadt autók mindenütt. Meg kellett szállni Keszthelyen, nem volt pénzünk, de adott kölcsön az autószerviz művezetője. Másnap hosszas utánjárással fogadtunk egy lovas szánt, gazdájával megalkudtunk borban, és elindultunk a jeges hófúvásban Szigliget felé. Húsz kilométer oda, húsz vissza. De nem maradhattunk szégyenben a rokonok és barátok előtt, úgyhogy megtelt minden demizson. Vissza Keszthelyre. Csakhogy innét se másnap, se harmadnap nem lehetett kijutni, az egyetlen kútnál elfogyott a benzin, így a hókotrók se tudtak dolgozni. Hóblokádba kerültünk. És nyakunkon a karácsony! Végül azt találtam ki, hogy az orkán az országútra a mezőről vagy szántóföldről fújja a havat, hátha a szántó járható. Így is lett. Húsz kilométeren át szántóföldeken bukdácsolva (jó öreg Skoda!) vergődtünk a 7-es útig, azt már tisztították. Rokonoknak, barátoknak szentestére meglett a bora (nekem aranyáron).
Itt, Keszthelyen korcsolyáztam egyszer egy verőfényes januári napon a Balaton végtelennek tetsző jegén, kilométereket befelé a semmibe. Mámorító és túlvilági élmény volt, életem egyik legszebb napja. És ugyancsak a hatvanas évek elején történt, hogy miután a Festetics-kastélyból végre sikerült kikönyörögni a szovjet katonákat, a tönkrerandalírozott csodás Georgikon tanintézetet teljesen rendbe hozatta a bulldog-állhatatosságú Keresztúry Dezső, s az ünnepélyes megnyitót és könyvtárvezetést én celebráltam kulturális riporterként az akkor még csak néhány éve működő Magyar Televízióban. (Uramisten! Bemondó az akkoriban debütáló, gyönyörű Takács Marika volt. És már rengeteg éve halott!)
Most, amikor teleltünk egyet Hévízen, nem maradhatott ki a látogatás a pompás Helikon-kastélymúzeumban. Czoma Lászlónál, aki sok éve vezérli, fejleszti, építi a hét magyar történelmi csoda egyikét, olyan elszántsággal és odaadással, mint a földfoglaló pionírok. (Most perelte vissza a teljes egykori park másik felét.) Terjeszkedik és szépül szisztematikusan a Helikon, e pompás kulturális birodalom.
Mindezek regisztrálása után kérdésemre – „Hol lehet mostanában jól ebédelni?” – Czoma László gondolkodás nélkül bepakolt bennünket a kocsijába, és a Margaréta étteremhez hajtott. Családi ház. A család elhatározta, hogy összehúzódik az emeleten, lent pedig házi jellegű vendéglőt vezet. Teljes siker, olyan tele volt hétköznap délben, hogy várnunk kellett asztalra. Házi? Akkor legyen házi! Jöjjön az a remek nagyanyós lebbencsleves. Párom utána fokhagymás fogast evett roston, kitűnőnek mondta. Mi, férfiak bakonyi zsiványpecsenyét rendeltünk dödöllével. Azaz borda roston, gombás füstölt szalonnás, lecsós raguval. A dödölle pedig ma már alig kapható alapétel: a főtt krumplit megtörik, liszttel keverik, fűszerezik, tán tejföl is kerül bele, kanállal szaggatják, és hagymás zsírban vagy olajban pirítják. Hiába, Keszthelyt szeretni kell.
