Nagykőrös Pestről egy óra vonattal, busszal másfél vagy kettő, mégis a Volánt választjuk, különben a városon belüli kilométereket gyalog kellene megtennünk, helyi busz nincs, legfeljebb a helyközi, távolsági Volán-járatokat lehet elcsípni, de azok nem igazodnak a vonatokhoz. Ez már sejteti, hogy az egykori konzervgyáráról híres városban nincs nagy jólét. A központi buszállomás körüli biciklirengeteg árulkodik arról, hogy sokan kénytelenek a városon kívülre utazni, ha dolgozni, vásárolni, vagy orvoshoz akarnak menni.
A 25 ezres Pest megyei településen az országos átlagnál hozzávetőleg 30 százalékkal magasabb a munkanélküliség. Erzsi egy azok közül, akik évek óta nem dolgoznak. A 62 éves asszony 10 éve egyedül él 28 éves lányával.
Otthonuktól pár utcára találkozunk, hogy elkalauzoljanak lakótelepi albérletükhöz. Az anya nem vezeti lányát, Ani, ha nem is magabiztosan, egyedül is tud közlekedni. Apró, igen mozgékony kutyája inkább csak hátráltatja, mint segíti.
„Akartunk vakvezető kutyát, de az 300 ezer forint lett volna, Maszat inkább társ, mint segítőkutya” – magyarázza Erzsi.
Vak a kislány, törődjön bele!
Amíg elérünk a lakótelepre, dióhéjban el is meséli lánya betegségét:
„Egy hónapos lehetett, amikor furának találtam, hogy kék a szemfehérje. A háziorvos azt mondta, valószínűleg kinövi,de beutalt a szemészetre, na, ott meg azt mondta a fiatal doktornő: nem kell megijedni anyuka, vak a kislány, törődjön bele! Nem akartam belenyugodni, hordtam további vizsgálatokra, de kiderült, hogy a kislány szemfeneke üres, nem foltozható.”
A ritka betegségre nincs gyógymód, hétéves koráig mégis sokat vitte orvoshoz kislányát Erzsi, de inkább csak vizsgálatra, mint kezelésre. Azóta elfogadták, hogy Ani látása minimális és ez sosem lesz jobb. Vakok iskolájában végezte az első három évet úgy, hogy anyja naponta vitte Pestre. Minden nap hajnal ötkor keltek és délután ötre értek haza. Aztán amikor lejárt a speciális gyes, akkor Erzsinek újra munkába kellett állnia, így Ani otthon magántanárral fejezte be az általános iskolát.
A lakásba érve kicsit egyedül maradunk a lánnyal, aki nem tűnik szomorúnak vagy megilletődöttnek, mégis harapófogóval kell belőle kihúzni minden szót. Napi rutinját is csak szűkszavúan osztja meg:
„Kutyasétáltatás, facebook, videónézés, blogolvasás. Én is írok blogot, de csak magamnak, csak a mindennapi történésekről. Meg beszélgetünk anyuval.”
A szobába visszatérő Erzsi is siet megerősíteni, hogy amikor együtt vannak, akkor lánya sokkal többet hallatja a hangját, mint idegenek előtt. Anya és lánya össze vannak nőve.
„A 28 év alatt talán egy bő hét volt, amit külön töltöttünk, amikor gerincsérvvel meg érszűkülettel kórházban voltam” – mondja Erzsi. Amikor dolgozott, lánya sokszor munkába is ment vele. Ani ismerősei is főként anyja volt kollégái közül valók.
Az asszony harminckét évet húzott le a vasútnál, de dolgozott például gumigyárban is. 2008-ban egy csoportos leépítéskor lett munkanélküli, azóta hiába jár állásinterjúról állásinterjúra, sehova sem veszik fel.
„Mindenütt túljelentkezés van, én meg munkásnak öreg, nyugdíjasnak fiatal vagyok.”
“Hova költözzek? Ki a hóra?”
Az igazi bajok 2008-ban kezdődtek, amikor a lakásra felvett hatmilliós hitelük törlesztésével elmaradtak.
„Szóltak telefonon Pestről, hogy fizessek be 700 ezer forintot, különben napokon belül elárverezik a lakást. Másnap jött egy nő, megnézte, 3 millióért megvette, jött a felszólítás, hogy költözzek ki. De decemberben hova költözzek, ki a hóra? Nincs pénzem albérletre, költözésre, kaucióra. Mondtam, tavaszig nem megyek sehova.”
Pár hét múlva mégis sikerült megtalálniuk mostani otthonukat, ahol nem kellett egyben fizetni a kauciót. 5 éve laknak ebben az albérletben. Próbáltak önkormányzati lakásba költözni, de ahhoz félmillió forint beugró kellene és a bérleti díj sem lenne alacsonyabb.
Húsból egy kiló a havi adag
Magamra terítem a kabátom, mire Erzsi zavartan a konvektorhoz ugrik, hogy megemelje a hőfokot.
„Bocsánat, mi megszoktuk, jól beöltözünk és nem fázunk.”
A fűtéssel a konyhában és a fürdőszobában is spórolnak, mégis sokat kell nélkülözni.
A lány 33 ezer forintos rokkantnyugdíja, a 20 ezer forintos emelt családi pótlék, a 26 500 forint ápolási díj és egy 17 ezer forintos járadék összesen nem éri el a 100 ezer forintot,ebből 70 azonnal elmegy a lakásra, rezsire.
A katonás rendben álló díszek alól, egy fiókból előkerülnek a bevételeket igazoló szelvények szép sorba rakva, majd egy kis notesz a kiadások listájával. Erzsi gondosan vezetett kiskönyvében mutatja, hogy most épp 8 ezerrel van mínuszban a rezsivel.
„Örülök, ha kenyeret tudok néha venni, zsírt meg krumplit. Húst havonta egy kilót veszünk és három részletben esszük meg. Annyira szégyellem már, hogy más segítségére szorulunk, de bizony sokszor van, hogy azt várjuk, a szomszédasszony, mikor hoz be egy tányér levest. És ő hoz is gyakran, nagyon hálás vagyok neki, hogy annyiszor segít minket ennivalóval. De ez így nem mehet tovább.”
A fővárosba költözést a lány vetette fel annak reményében, hogy örökre hátat fordíthatnak ingerszegény, nélkülöző életüknek:
„Pesten azért a vakoknak is van valami munka, itt meg még a látóknak sem.”
Az anyja is abban bízik, hogy kora ellenére is akadna neki valami, amivel pénzt kereshetne.
„Szakmám igaz nincs, de bármit elvállalnék, takarítást, gyerekfelügyeletet, idős ember gondozását, kutyasétáltatást, bármit.”
Ez azonban csak álom, amíg nem tudnak összekuporgatni egy keveset albérleti kaucióra és a költözésre.
„Persze arra sincs garancia, hogy Pesten boldogulnánk, de ha maradunk, akkor lassan éhen halunk.”
